Romániának is érdeke lett volna, akárcsak Lengyelországnak, hogy elítélje a soros Európa Tanács-i magyar elnökség felfüggesztésének „kikényszerítésére” irányuló (minden jogi alapot nélkülöző) EP-döntést. Amennyiben mi is bármikor hasonló sorsra juthatunk.
Igaz, Románia nem csak helyesli, de erejétől függően támogatja is az az orosz-ukrán háborút. De a harmadik legjelentősebb román parlamenti alakulat, az AUR nem csak az oroszokkal rokonszenvez, részben vallási alapon, részben a Nyugat homoszexuális-kampányai miatt. A magyar parlamentben efféle pártalakulat nem fordul elő. Magyarország kezdettől elítéli Oroszország ukrajnai agresszióját, még ha érti is az orosz indokokat. Magyar vélemény szerint ugyanis az efféle kérdéseket tárgyalásos úton kellene rendezni. S az ukrán gabona-szállítások kérdésében a mi érdekeink is azonosak Lengyelország és Magyarország érdekeivel. Arról nem is beszélve, hogy a hatalmi viszonyok idehaza és a világban bármikor úgy alakulhatnak, hogy a Nyugat úgy érzi, mi is – akár a lengyelek és a magyarok – a tyúkszemére léptünk. S az esetleges támadásokat kivédendő, partnerekre lehet szükségünk…
Ehelyett a román külpolitika állásfoglalásai nyomán a magyar államfő, Novák Katalin Székely himnuszból idézet mondata „…ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” a román közvéleményben is beindította azt a magyarellenes hisztériát, mely (bár zömmel más vonatkozásokban) hova-tovább a teljes európai sajtó alaphangjává válik.
Nincs az a vád (legyen akár teljesen megalapozatlan is), melyet az Európai Parlament múlt heti döntése ne sorakoztatna fel. A vádak felsorolásának betűrendje szinte már ától cettig a teljes ábécét felsorakoztatja, sőt 23 számozott pontban még ki is egészíti a felsorakoztatott vádakat. Ezek a vádak nem annyira a magyar kormány, mint inkább Magyarország ellen irányulnak. De ha a kormány ellen irányulnának is, a magyar népesség több mint kétharmadát, azaz a demokratikus többséget marasztalnák el.
Az olvasónak az az érzése, mintha a zsidóság ellen a második világháborút megelőzően kialakult (akkor még főként a németek által gerjesztett) közhangulat újulna fel, immár magyarellenesség formájában. Európa minden bajának immár a magyarok az okai. A magyarok akadályozzák az ukrán honvédelmi küzdelmeket, keltenek kisebbségellenes hangulatokat (kisebbségeken ez esetben pusztán az úgynevezett nemi kisebbségek értendők), s a magyar mágnások által elsikkasztott európai pénzek juttatják csődbe az európai költségvetést is.
Lengyelország kivételével egyetlen állam sem kifogásolja nyíltan a Magyarország kisemmizésére irányuló kísérleteket, a soros-elnökség felfüggesztését és az állítólag európai – valójában Magyarországnak jog szerint kijáró – pénzek, köztük egy közösen felvett (s később majd az egyes államok által visszafizetendő) kölcsön Magyarországra eső részének visszatartását.
Nincs az a jogtalanság, melyet az Európai Unió politikai elitje Magyarország fenyítése, sőt megbüntetése érdekében ne lenne képes legalizálni. Annak ellenére sem, hogy a magyar kormány (a népesség többségének akaratával is egyező) döntéseit ésszerű érvekkel támasztja alá, és semmilyen vonatkozásban nem akadályozza az „európai akarat” (embargók, fegyverszállítások) érvényesítését és az oroszellenes hangulat gerjesztését. Pusztán azt teszi, ami minden demokratikus államnak kutyakötelessége, hogy a magyar állampolgárok érdekeinek védelmét egyrészt fölébe helyezze az Európai Parlament domináns baloldalát lenyűgöző – nem egy esetben obskúrus” – euro-atlanti érdekeknek, másrészt a háború elől menekülő ukrán állampolgárok segítségére siessen.
A magyar kormány soha nem valamiféle vétójoggal él (efféle voltaképpen nincs is), csupán az eltérő véleményhez való ragaszkodásának – egy valóban demokratikus államközösségben magától értetődő – jogával. Igaz, az alapszerződés azt írja elő, hogy az Unió csak konszenzusos alapon hozhat mindenkire kötelező döntéseket. S eleddig minden esetben sikerült is megtalálni az egyezséghez vezető megoldásokat. A konszenzus terminust azonban akár idézőjelbe is tehetném, mert az esetek zömében Magyarország engedett. Az a három-négy eset, melyben nem hajlandó semmilyen engedményre, nem sért tényleges európai érdekeket. A fegyverszállítások megtagadása, a gyermekvédelmi törvény fenntartása, az elfuserált szankciók elutasítása és a bevándorlás kérdésében elfoglalt álláspont legalább annyira európai érdekeket véd, mint amennyire megakadályozza, hogy valamiféle (inkább a diktatúrákra, semmint a demokráciára jellemző) „paradicsomi” összhang látszata érvényesülhessen.
A magyar törekvések a legutóbbi német közvéleménykutatások eredményei szerint is egybeesnek a német állampolgárok többségének törekvéseivel. A német közvélemény és a kormányzat közti diszharmónia az oka annak is, hogy a szélsőjobboldalinak tekintett AfD (Alternatíva Németországnak) a DIMAP közvéleménykutató intézet felmérése szerint – ha ma lennének a szavazások – ugyanannyi szavazatra számíthatna, mint a német kancellárt adó SPD (Németországi Szociáldemokrata Párt). S a tendencia továbbra is az AfD-nek kedvez. Amibe a lakosság anyagi helyzetének az oroszellenes szankciók nyomán bekövetkezett meredek romlása is belejátszik. Hogy az Uniós bürokrácia és az európai kormányok (köztük Scolz kancellár) korrupciós ügyeiről vagy az amerikai Biden család üzelmeiről ne is beszéljünk.
Bármit is állít az Európai Parlament jobb szárnya, nem (de legalábbis nem csak) Magyarország sérti meg a demokrácia és a jogállam alapelveit. Még a legtöbbet emlegetett korrupció vonatkozásában sem…