„Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?” – idéztem a Toldiból jól ismert mondatot, amely mostanra szállóige lett. A Magyar néprajzi lexikon szerint a szállóige „ismert személy híressé vált mondása vagy valamely irodalmi, politikai műből származó, közkeletűvé vált kifejezés. Használatakor forrását általában nem idézik. Alkalmazási köre közismert. Formailag kötött, nem változtatható, beszédbe illesztése idézetként történik. Használata iskolázott műveltség eredménye, koronként változik az a szállóigekör, amelyet használnak. Közüle sok a nemzetközileg is elterjedt szállóige. A paraszti kultúrában igen kevéssé élnek ezzel a kifejezési formával.”
A közismert nyelvész, néprajzkutató és egyetemi tanár, Balázs Géza szerint „a szállóigék csak annyiban különböznek a közmondásoktól, hogy szerzőiket ismerjük vagy ismerhetjük. Tulajdonképpen ugyanaz a megkülönböztetés áll fenn, mint ami a népmese és az irodalmi mese között van”.
Most pedig egy újabb példát említek meg… a gyökerei 1848-ig nyúlnak vissza, amikor forradalmi hullám söpört végig Európán; abban az évben hangzott el Kossuth szállóigévé vált mondása: „[…] leborulok a nemzet nagysága előtt.”
De nemcsak mély erkölcsi tartalmú szállóigékkel találkozhatunk, hanem olyanokkal is, amelyek tréfás, gúnyos, kiábrándult jelentéssel bírnak. Például a pénznek nincs szaga, illetve a Párizs megér egy misét; az első szállóige Vespasianus császártól, míg a második IV. Henrik francia királytól származik.
Felvetődhet a kérdés, hogy mégis mikor és hogyan érdemes használni a szállóigéket. A választ a Nyelvművelő kéziszótárból ragadtam ki: „Mind a mély erkölcsi tartalmat hordozók, mind a tréfás, gúnyos, kiábrándult típusúak megkophatnak, veszíthetnek értékükből a túl gyakori használat folytán. Sőt a bizalmas társalgási nyelvben és a sajtónyelvben óhatatlanul felbukkannak kitekert, tréfásan eltorzított változataik, pl. »Boldogok a tévékritikusok, mert övék a mennyek országa«. Az ilyesminek olykor meglehet a stiláris létjogosultsága, de ha gépiessé válik, inkább bosszantó, mint üdítő.”
A nyelvészek arra is felhívják a figyelmet, hogy amennyiben egy eredetileg idegen nyelvű szállóigének van közkeletű magyar fordítása, finomkodás, műveltségfitogtatás az eredetit használni.
„Végül pedig ne feledjük, hogy az értékes szállóigék és a lapos közhelyek között széles átmeneti sáv húzódik, amelyből csak kellő körültekintéssel és kritikai érzékkel szabad meríteni” – idéztem ismét a Nyelvművelő szótárból.
A mai rész vége felé 1864-ig utazunk vissza az időben, ugyanis George Büchmann akkor adta ki az első szállóige-gyűjteményt, míg Magyarországon 1895-ben jelent meg először hasonló összeállítás Tóth Béla szerkesztésében.