Időről-időre végigfut rajtunk a rémület: mi lesz, ha mégis? Mi lesz, ha a magunkra erőltetett közömbösség előbb-utóbb kifárad és kénytelenek leszünk szembesülni a TÉNYLEG felfoghatatlannal: a világ-, sőt az atomháború rémével?
A Lengyelországba mint a NATO legeltökéltebb oroszellenes államába becsapódó rakéták, vagy a Kreml fölött felrobbanó dróntöltetek még a „lesz ahogy lesz, de az ember mégiscsak racionális lény” reményében szunyókáló embertársainkban is felidéznek valamiféle felfoghatatlan rettenetet: hátha mégiscsak?
Az ember alapvetően abban különbözik az állatvilág egyéb példányaitól, hogy neki az állatok zömétől eltérően képzelőereje van. Az állatoknak csak életösztönük. Ők legfeljebb csak életük megmentéséért teszik kockára az bőrüket. Mi, emberek azonban nem csupán egy érzékileg tapintható fizikai világban élünk, melynek veszedelmei ösztönösen „beláthatók”, de a lehetséges történések sokaságában is. A félelem és a szorongás arra ösztönöz, hogy legalább képzeletben felkészüljünk a mindannyiunkat nap mint nap fenyegető veszedelmekre. Hogy gondolatilag megelőzzük, kifejezőbb idegen szóval anticipáljuk a lehetséges csapásokat.
Csakhogy nagyon úgy néz ki, hogy az igazán sorsformáló eseményeket mégiscsak képtelenek vagyunk a maguk tényleges látványvilágában és testi-lelki iszonyatoságában magunk elé idézni. Egyszerűen nincs hozzá elegendő képzelőerőnk. Ha az első vagy a második világháború hősei és áldozatai képesek lettek volna a maguk borzalmasságában elképzelni azt, amit a modernitás egyik legfélelmetesebb leleménye – a végső győzelemig tartó háború – jelenthet számukra, aligha lehetett volna a rettenetbe hajszolni őket.
A hírek szerint mindkét oldalról, Oroszországból és Ukrajnából is menekülnek a katonakötelesek, s akik nem tehetik, Radnótit parafrazálva fogukat csikorítva rohannak a tűzben, s harcolnak csak azért, mert ellene mit se tehetnek. A háború voltaképpeni borzalmaitól a nyugati és a keleti tévécsatornák egyaránt megkímélnek bennünket. Legfeljebb azokról esik szó, akik továbbra „önként mennek, fegyverrel a kézben, mert tudják, azaz a harc az az ő ügyük ott lenn – s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.” Hogy mennyivel lesz a világ e háború végén is szabadabb, mint annak előtte, mindazonáltal vitatható. Az oroszok annak idején bennünket is úgy szabadítottak fel, hogy újabb rabságba taszítottak. S a győzelemből merített világhatalom birtokában az amerikaiak is újabb és újabb népeket döntöttek katonai és gazdasági függőségbe. A világ tele amerikai támaszpontokkal, s Európában is szaporodnak az amerikai fegyverek. Az amerikaiak Németországból ´45 óta egy pillanatra sem vonták ki a felszabadító majd csak megszálló csapataik egy jelentős részét. Angela Merkel telefonját is az egyik ilyen német támaszpontról hallgatták le…
Egy világháború elől tehát menekülni sem nagyon lenne hová. Kérdés persze, ki kockáztat nagyobbat az, aki szökni próbál, s így – egy tényleges hadi állapot körülményei közt – csaknem biztosan csapdába esik, vagy az, aki fogát csikorítva rohan a tűzben, hogy egyike lehessen azoknak, akik mégiscsak túlélik a borzalmakat.
Környezetemben is mind többen szögezik nekem a kérdést: mi lesz, ha minket is elér a háború? Hova menekülhetnénk? Ha a mai borzalmak tényleg egy atomháborúba torkollnak, a kérdés tárgytalan. Egy atomháború elől nincsen menekvés, annak legfeljebb szemlélői lehetünk. A szerencsésebbek csupán egy villanásnyi pillanatig, a szerencsétlenebbek egy gyötrelmekkel tele élet végéig.
Mi kelet-európaiak elég közel vagyunk a tűzhöz, hogy szerencsésebbek gyanánt végezhessük. S ha az atomháborút elkerülhetjük is, mi sem menekülhetünk máshová mint a mindent átfogó világháborúba. Abban a reményben, hogy minél hamarabb vége szakadhat. Nyilván a másik fél vereségével.
Ha egy mai háborúnak lehetnek egyáltalán győztesei…