Egy gondolat bánt engemet: nehogy a harc mezején essem el én, jobb lenne eljutni az ágyig, a párnák közé. Tudom, nem szép gondolat ez, nem is vagyok hős, és nem is pályázom posztumusz babérokra. Sőt, még a gondolatától is irtózom, hogy netán egyszer legendát faragjanak belőlem, bár nincs különösebb félnivalóm, életem annyira prózai, hogy ilyen veszély nem is fenyeget, és az ukrán frontra sem fognak küldeni, mert öreg és kripli vagyok hozzá.
A csatatéren hősi halált haltak mindenesetre – ha a másvilágból rátekinthetnének utóéletükre – valószínűleg nem örülnének a belőlük felépített legendáiknak. Mert a legendák csontig lerágják a hús-vér ember valódi énjét, leegyszerűsítik összetett életpályájukat, olykor ellentmondásos tetteiket, többrétegű hitvallásukat, közben számos elemet elvesznek, még számosabbat hozzátesznek. Egyszóval: az utókor csak kimerevített képet kap örökül a legenda által.
Az egyik ilyen legenda, mely főleg ifjúkoromat kísérte végig, a kubai forradalom egyik legmeghatározóbb alakjáé, Ernesto Che Guevaráé, aki hatvannégy évvel ezelőtt Fidel Castróval és a kubai hegyek szakállas seregével megdöntötte Batista diktatúráját. Néhány esztendővel később Bolíviában folytatta az ottani diktatúra megdöntésére irányuló bozótharcát, de ez már nem járt sikerrel: a katonák felmorzsolták csapatát, őt pedig lelőtték. Azt hitték, fizikai megsemmisítésével meg lehet akadályozni a legendagyártást. Ennek ellenkezője történt: mártírrá vált, a parasztok tömegei szentként tisztelték emlékét.
Ez a szentkép egyszerűsítés volt, hiszen Guevara bolíviai missziójának sikertelenségében nagy szerepe volt a hanyag előkészítésnek, a társadalmi helyzet és a politikai körülmények hibás felmérésének, és egyáltalán a fegyveres felkelés helyszíni időszerűtlenségének. Legendájának tragikus metarmofózisa csak később következett be, amikor Nyugat-Európában már ikonná egyszerűsített, fekete-fehér arcképével tüntettek a 68-as diákok a kapitalizmus anyagiassága ellen. A túlzott fogyasztás kultúrájával szemben ugyanazzal a Che Guevarával hirdettek harcot, aki korábban a szegényparasztság éhezésének felszámolását remélve indult harcba. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek első felében Magyarországon ugyancsak megvetette lábát egy másik Che-legenda, amelyet az úgynevezett balos egyetemisták egy csoportja álcaként használt fel az egykori 1956-os magyarországi forradalom után kialakult kádári rendszer bírálatához. Az utána következő legenda még jobban elsilányította az egykori harcos életművét, kereskedelmi divatcikk lett, jól illusztrálja ezt a világszerte pólókra, szatyrokra és sapkákra nyomott, ikonszerű fényképrajz.
S ha megnézzük a mi nemzeti hősünknek, Petőfi Sándornak az esetét, az ő legendája még több átalakuláson ment keresztül, volt is hozzá jó kétszáz éve. De ehhez is sajátosan kellett meghalni, vagyis harcmezőn, ellenséges orosz dárda által.
A Népszava a napokban beszámolt a Petőfi délibábok címmel induló programsorozat keretében rendezett beszélgetésről, melynek résztvevői megállapították: Petőfi nevét az idők során minden politikai oldal a zászlajára tűzte, a különböző kurzusok saját képükre formálták őt. Már halála után igyekeztek kilúgozni radikális nézeteit. A szociáldemokraták a múlt század elején a világforradalmárt látták meg a költőben, viszont nem vették figyelembe az életmű magyar nacionalista költeményeit. A világháborúk idején a harctól vissza nem rettenő költőhöz nyúltak, a vörös zászlós Petőfi pedig a Tanácsköztársaság alatt vált szimbólummá. A Horthy-korszak Petőfiből igyekezett oroszellenes, de fajmagyar költőt kreálni. A kommunista rendszer és benne Rákosi Mátyás is előszeretettel hivatkozott Petőfire mint a proletariátus lángoló élharcosára. 1956 után viszont Petőfire már nem szerettek akkora harcosként tekinteni, akkor ugyanis már a konszolidált nyugalom fenntartása volt a cél a szocialista tábor legvidámabb barakkjában. S valóban: kiskoromban legalább olyan súllyal tanultuk a pipára gyújtó, konyhára beforduló, anyja tyúkját életvezetési tanácsokkal ellátó, kis Laci arcát megcsipkedő, négyökrös szekéren Erzsikével csillagot választó Sándor verseit, mint a trombitaharsogást és dobpergést rímekbe öntő Petőfi költeményeit. Mostanában viszont megint az ellenálló, lázadó Petőfi alakja jelenik meg a kommunikációs harcmezőn, azé, aki szembeszáll a mitikus Brüsszellel.
Kétségtelen, hogy a legendák sokkal érdekesebbek, színesebbek a zavaros valóságnál. Ezért szeretjük olvasni azokat, főleg kényelemesen elhelyezkedve az ágyban, párnák közt, bántó gondolatok nélkül.