Egy hét telt el Cseke Gábor halála után, de az elmúlt napokban pályatársai, olvasói, tisztelői, barátai és kulturális intézményvezetők részéről oly sok méltatás hangzott el, hogy kimondottan zavarban vagyok, mi is lehetne az, amit még nem írtak le pályájáról, életéről és hadd fogalmazzak így: mindenekelőtt erdélyi magyar értelmiségi hívatásáról.
Amikor a kolozsvári Cseke Gábor hosszas, kemény munkával eltöltött évtizedek után Bukarestből Csíkszeredába költözött, minden további nélkül megtehette volna, hogy
elszakad a betűknek attól a világától, amelyben mindeddig élt mint szerkesztő,
író, költő, műfordító, de szerencsére nem tette.
Hanem az újságírás napi koloncait ledobva összegezni kezdett: több kötetbe válogatta verseit, egykori történeteket tisztázó regényt jelentetett meg, külön könyvben nézett szembe valamikori önmagával, szerkesztésben, könyvdigitalizálásban segített mindenkinek, aki hozzáfordult, és mindenekelőtt írni kezdte értékmentő beszélgetőkönyveit és nagy lélegzetvételű olvasónaplóit, amelyek vagy papíron, vagy elektronikusan, a világhálón jelentek meg. Miközben olvasókört vezetett, könyveket mutatott be, egykori pályatársaival együtt, ujkafe.website néven állandóan frissülő honlapot szerkesztett, és ha bárki megkérte bármiféle szellemi segítségre, senkinek nem mondott nemet.
Nyilvánvalóan mindehhez a magyartanárként végzett Cseke Gábor már munkájánál fogva is rengeteget olvasott: másoknak a cikkeit, olvasóknak a leveleit, mindenféle és -fajta sok-sok más szöveget, de azt hiszem, hogy igazi újjászületésként hatott rá a világháló megjelenése, a bármit-bármikor-bárhonnan elolvashatóság lehetősége, amelyet ráadásul meg is tetézett azokkal a majd mindennapos könyvtári nyomozásokkal, amelyekre máskor és máshol nem volt lehetősége.
Cseke Gábor állandó olvasása azonban egy pillanatra sem volt önmagáért és önmagának való, hanem a nagyobb közönségnek szánt összefüggéseket, párhuzamokat keresett és talált, észrevette az időknek mindazokat a rejtett mozgatóit, amelyek ugyanúgy megjelentek a múltban, mint a jelenben, és ilyképpen lehetővé tette számunkra, hogy rádöbbenjünk: nem léteznek csak végletek, semmi sem kizárólag fekete vagy fehér, a valóságnak ezernyi arca van, egyetlen embernek sem lehet az a legfontosabb jellemzője, hogy behunyt szemmel vagy nyitott tévével és közösségi oldalakkal elhigyjen bárkinek bármit, hanem az, hogy gondolkodjon, hogy mérlegeljen és így alkossa meg önmaga értékítéleteit, és ha szükség van rá, akár változtasson is rajtuk.
Cseke Gábor soha nem harsogott a demokrácia védelméért, a populizmus, a demagógia, a nemzetieskedő giccs ellen, hanem szövegválogatásaival és az általa közölt alkotóknak a jelenlétével, saját írásaival megmutatta mindazokat a mintákat, amelyek más utat jelentenek a magyar, a romániai magyar, a hazai és az európai közgondolkodás útján. Amelyek követhetők lehetnek, amelyek kerülik a hajbókolást, a nyájszellemet, a kinyilatkoztatásokat és ezek alapján azokat a fentről-lefele terjedő ismételgetéseket, amelyek médiaszóródásuk révén torzítják és megváltoztatják akár a hétköznapi életet is.
Szelíd mosolyával, enyhén kacsázó járásával, utána libbenő, elnyűhetetlen, a divattal mit sem törődő széles balonkabátjával, fejébe csapott sapkáival Cseke Gábor nyolcvankét éves korában most kivonult az életből.
De nem az erdélyi magyar értelmiségi létből, amelyet bármiféle egyéni gondjai-bajai ellenére sem adott fel élete utolsó lélegzetvételéig.