A földkéreg nem kegyelmez Törökországban és Szíriában, a halálos áldozatok száma megközelíti az ötvenezret. Persze bolygónk kérge nem államhatárokban gondolkodik, sőt, nem is gondolkodik, mert csak az ember agya az, mely értelmezni próbálja a természet logikáját.
E logikát talán az áldozatok hozzátartozói próbálják megérteni, mindhiába, mint ahogy e földkerekség minden emberi lénye is igyekezne megfejteni a véletlen, a sorsszerűség mozgatórugóit, ilyenkor sehogysem találja az Istent, a nagybetűs mindenhatót. A dráma érintettje, aki elvesztette gyermekét, házastársát, lelke részét képező hozzátartozóját, megszólítani sem tudja a teremtőt, melynek útjai állítólag kifürkészhetetlenek.
Mert ez esetben éppen egy másik országban pusztított a föld túlmozgása. S mint említettem az előbb, a természet nem országhatárokban gondolkodik, ilyen értelemben tehát mondhatjuk úgy is: mialattunk rengett most is a föld. Volt már rá példa itt is, elég, ha csak az 1977-es bukaresti tragédiát idézzük fel emlékezetünkben. Igen, ugyanazon a földgolyón lakunk, közös hazánk ez a Nap körül keringő bolygó.
Hangsúlyozom: a természet, ahogy mondani szokták, határokon átívelő módon osztogat áldást és átkot, ajándékoz és pusztít. Ahogy egy internetes portálon olvasom, a mostani erős szeizmikus hullám három méterrel „dobta odébb” Törökországot a tenger felé. A tudósok a fizikai okokat is elmagyarázzák, eszerint az eredendő ok az, hogy a kis-ázsiai félsziget a szeizmikus jelenségek szempontjából aktív területnek számít, mivel a törökországi Anatólia az eurázsiai, az arábiai és az afrikai kőzetlemezek határán fekszik. Az afrikai-arab lemez tektonikailag aktív, hiszen az afrikai kőzetlemez északi irányú mozgása jelenleg is zajlik, miközben az arábiai és az afrikai lemezhatáron mélyülő tektonikus árok – a kelet-afrikai nagy hasadékvölgy, amelynek legmélyebb, vízzel elárasztott része a Vörös-tenger –, évi másfél-két centiméteres sebességgel távolodik egymástól.
Odalenn tehát a kőzetlemezek fittyet hánynak arra, hogy a felszínen mely ország hatóságai nem tettek eleget a földrengésbiztonság érdekében, s abban sem válogattak, hogy melyik nép, népcsoport, országnyi lakosság szenvedi meg a tektonikus mozgásokat.
De itt a felszínen bennünket, akik a hírekből értesülünk az ottaniak világvégéjéről, híradók filmrészletein látjuk a borzalmakat, valójában elidegenít a messzeség, mert a média természete az, hogy távol tart a nyers valóság leheletétől, kényelmes fotelbéli borzongássá szelidíti mások, távoli nagy tömegek szenvedését. Mert a számok nagysága is felfoghatatlan. Hiszen az ötvenezer ugyanolyan nagy számnak tűnik, mint az ötszázezer, csak az marad meg bennünk, hogy – úgymond – „nagyon sok”. Érdekes egyébként, hogy a kisebb számok nagyobb megdöbbenést okoznak. Ha egy autóbalesetben meghal tizenöt ember, hetekig gyászoljuk őket, viszont ha egy tömbben tíz- vagy százerek élete oltódik ki, mondjuk, az ukrán földön dúló háborúban, egy törökországi földrengés vagy egy világjárvány következtében, azt rossz érzést keltő számadatként raktározzunk el elménkben. Csak azok élik meg igazán az ottani drámát, akik mentőcsapatok keretében próbálják kiszabadítani a romok alá rekedt túlélőket.
Ami pedig a helyszínek messzeségét illeti, bármilyen élethű képeket is közvetít a média e borzalmakról, az itteni szemlélő számára – Radnóti Miklós szavait idézve – csupán „térkép” az a táj. Mert a föld lakossága mostanra elérte a nyolcmilliárdot, szétszórva, de nagy tömegekben egymáson csüngve él hegyekben, völgyekben, síkságokban, tengerpartok mentén, trópusi forróságban, dermesztő fagyvilágban, burjánzó dzsungelekben vagy száraz sivatagokban. Bele is pusztulnánk, ha mindegyik földlakótársunk sorsát cipelnénk magunkban. Hiszen saját országunk polgárait sem vagyunk képesek egységesen kezelni: míg szolidárisaknak érezzük magunkat a törökországi áldozatokkal, habozás nélkül pokolra küldenénk saját honfitársunkat, ha nem a mi világnézetünkkel azonosul. Pedig saját nemzetünk lerombolt szellemi romjai alól is ki kellene menteni sok betemetett lelket. Ami pedig a pártpolitikai megfontolásoktól mentes földkérget illeti, ott reng, ahol csak akar, nem kegyelmez, mert az elbizakodott emberi, politikai képződményeknek nincs hatalmuk felette.