Petőfi

Petőfi Sándor neve ismert az egész magyar nyelvterületen. Bár egyre kevesebben vannak, akik egy-két verscímet, szakaszt vagy legalább verssort idézni tudnak tőle, legalább a hozzá kapcsolódó klisék élnek: nemzeti költő, szabadságharc, március 15-i pesti események, lángoló szerelem Szendrey Júliával, koltói mézeshetek, erdélyi hadjárat, rajongás Bem tábornokért, székelykeresztúri utolsó este, segesvári csatatér, hősi halál. Tehát egyre kevesebb a hozzá kötődő tárgyi tudás, de annál több az érzelem. Ennek köszönhető többek között, hogy a költő köztéri szobrain, emléktábláin mindig van nemzeti színű szalaggal átkötött babérkoszorú, virág; s ennek tudható be például a sepsiszentgyörgyi Petőfi-szobor állítása körüli – tegyük hozzá méltatlan és a művészi hivatást, a művészettörténeti szakmát megalázó – történet. Minap mondta egyik elismert képzőművész ismerősöm, aki monumentális művészetet tanult és ezen a térem alkotott, hogy az elmúlt kétszáz esztendőben megszűnt, súlytalanná vált az igazi monumentális művészet, mert e kérdésben hivatalnokok döntenek, ők mondják ki az utolsó szót. A szentgyörgyi esetnél maradva: nem szabadna a közízlés után loholnia a művészetnek, mert elveszíti művészet-jellegét, hanem éppen fordítva: a művészetnek, s ezen belül a monumentális művészetnek kellene, kell ízlésformáló szerepe legyen. Egy köztéri szobor – bár megrendelésre készül – nem egy öltöny, amit a megrendelő testére szabnak, hanem szuverén alkotás, amely egy pályázati kiírásban megszabott kritériumrendszernek felel meg. Merkantil világunkban, amelyben ráadásul a minden véleménynek helyet adó, de a saját véleményt erősítő közösségi felületek alakítják a közhangulatot és a közízlést – tegyük hozzá: gyakran egy bolond százat csinál alapon – a közvélekedés hajlamos a művészetet amolyan szolgáltatásnak tekinteni, mint a szabást-varrást, bútorkészítést, hajvágást vagy műkörömépítést. S nemcsak a művészetet, hanem sok mást hivatást is, köztük az orvosi vagy a lelkészi hivatást. Véleményözönnel próbálunk felülírni tehetséget, hosszú időn át elsajátított rendszerezett tudást. Ennek jele, hogy a betegek kész diagnózissal, kezelési protokollal és gyógyszerigénnyel állnak az orvos elé; a paptól elvárják, hogy nem mind papoljon, hanem a pénzünkért végezze úgy azt a szertartást, ahogy mi elképzeltük; s a művész által festett képen ne csak szénaboglyás, hegyes-sziklás táj legyen, hanem ingatlan is, de la lehet, akkor még pufók angyalkák, édi-bédi csecsemők és cuki kiskutyák is legyenek rajta, lehetőleg olyan színben, hogy találjon a nagyszoba szőnyegéhez és a kanapé kárpitjához. Minap Székelyudvarhelyen nyílt tárlat hetven művész Petőfi-ihlette alkotásaiból. S bár első szemléléskor feltűnt, hogy nagyon sok képen megjelent az Egressy Gábor készítette és a Petőfi által számára előnytelennek tartott, így sokáig eltitkolt, elrejtett, majd elfeledett dagerrotípia – mint az egyedüli hiteles Petőfi-ábrázolás – tűnt fel, a kiállított művek arról tanúskodtak, hogy nemzeti költőnk sokkal többet jelent az alkotásra felkért művészek számára, mint a hitelesnek mondott arckép megjelenítése. Mert Petőfi nemcsak hús-vér személy, bohém színész, lelkes költő és elszánt forradalmár, hanem örökérvényű emberi értékek megtestesítője. Ilyen értékek a szépség, a szerelem, a család, a nemzet, az áldozatvállalás. S mindezt számtalan módon lehet megjeleníteni, különböző művészi technikákkal, különböző műfajokban a fotográfiától a karikatúráig, a grafikától a festményig, a textiltől a térplasztikákig. S az alkotások nyújtotta élményt egészítette ki Laczkó Vass Róbert színművész és Székely Norbert zongoraművész Petőfit versekkel és kortárs zenével megidéző műsora. A teltházas nézőtéren többen is mormolták a színpadon elhangzó verseket, bár egyre kevesebben vannak, akik egy-két verscímet, szakaszt vagy legalább verssort idézni tudnak tőle.