„Minden embernek meg kellene írnia a maga életét. Mert nincs érdektelen élet, és nincs haszontalan életleírás. Minden életnek megvannak a maga nagy tanulságai, mint ahogy a leghitványabb gabonakévéből is pereg egy halom szem. Az már aztán mindegy, hogy hogyan van megoldva a kéve, gép pörgeti-e ki a szemet vagy csép, vagy hogy ló tapossa ki, a fő az, hogy: van.” Az idézet Gárdonyi Gézától származik, aki 1922. október 30-án, vagyis alig több mint kétszáz éve hunyt el.
A neve hallatán az Egri csillagok című regénye jut elsőként eszembe; általános iskolás koromban olvastam először, önszántamból. Egy 2015-ben kiadott példány hátlapján ez olvasható a sokak által ismert műről: „Rengeteg szereplőt, történelmi alakot és írói képzelet által megformált figurát mutat be az író. S bár a középpontban Bornemissza Gergely áll, az Egri csillagok elsősorban nem neki, hanem a török ellen küzdő magyarságnak állít emléket. Az önzetlen hazaszeretet és hazafiság példájával. Hiszen az egri vár védői szinte reménytelen helyzetben vállalták a küzdelmet, tudván azt, hogy csupán önmagukra támaszkodhatnak. A félelmetes török túlerővel szemben csodának tetszik a győzelem. De a történelem valósága volt ez a csoda, melyet valóságos férfiak és nők – vagyis hősként viselkedő emberek értek el.”
Húsz évvel ezelőtt jártam először az egri várban, ahol a Fülesbástyán megtaláltam Gárdonyi Géza sírját, amelyen ez a három szó olvasható: „Csak a teste.” Egyfajta üzenet az utókornak, hogy az Eger csillagaként is emlegetett író szelleme örökké él az alkotásaiban. Szintén 2002-ben voltam először a budai várban található Magyar Nemzeti Galériában, ahol lenyűgözve néztem a kolozsvári születésű Székely Bertalan Egri nők című festményét, amely az idei látogatásomkor is magával ragadott. És ebben jelentős szerepe volt Gárdonyi regényének, illetve az 1968-ban bemutatott, azonos című történelmi kalandfilmnek, amely egyes források szerint a magyar filmgyártás harmadik legnézettebb alkotása.
Gárdonyi egyébként a regény megírása előtt alaposan utánanézett a kor történetének, kutatásokat végzett a témakörben, jegyzeteket készített, foglalkoztatta a keleti, pontosabban a török kultúra, ráadásul Isztambulba is elutazott azért, hogy hitelesebben mutathassa be a könyvében felbukkanó ünnepséget.
De ki is volt a Ziegler Géza néven született Gárdonyi? Válaszként Kosztolányi Dezsőt idézem: „Ő az »egri remete«, a bájos lángész. Amikor föl-fölrándult Budapestre, idegenül, félénken járkált az aszfalton, hosszú pipájával üldögélt kávéházainkban, rosszalló szemmel nézte a vágtató gépkocsikat, a »civilizációt«, mellyel nem tart lépést a »kultúra«, s az új divat hóbortjait. Vidékinek hirdette magát, büszkén és dacosan. Az is maradt holta napjáig. Pedig nem volt vidékies. Szemhatára tág. Szelleme új és nyíló.”