Zorán érzelmes, borongós dala, a „Ne várd a májust” jutott az eszembe, mikor elolvastam a BestJobs foglalkoztatási portál napokban közzétett felmérését. A megkérdezettek 80 százaléka nyilatkozott úgy, hogy megpróbálja költségvetését úgy alakítani, hogy fedezni tudja a téli hónapokban várhatóan magasabb kiadásait A válaszadók egynegyede ebben az időszakban növeli a megtakarításait, 13 százalékuk beruházásokba kezd, hogy több forrásból legyen jövedelme, 10 százalékuk részmunkaidőben második munkahelyet vállal, vagy különböző projektekben vesz részt. Az otthon dolgozóknak mintegy fele nyilatkozta azt, hogy gyakrabban fog bejárni a munkahelyére, így csökkentve a rezsiköltségeit.
Idősebb honfitársainknak, akiknek volt szerencsétlenségük megtapasztalni a 80′-as évek hiánygazdálkodását, a napi két órás áramszüneteket már nagy gyakorlatuk van a nadrágszíj meghúzásában és abban, hogy fűtetlen lakásokban éljék túl a telet (egyik volt kollégám sátrat ütött a nappalijában, hálózsákba bújt, behúzta a sátor cipzárját és azt képzelte, hogy a Fogarasi havasokban éjszakázik, s így már egészen kellemesnek vélte lakásában a januári hőmérsékletet).
A kérdés az, hogy mindez elégséges-e, vagy szükség van hatékony állami beavatkozásra is ahhoz, hogy a túléljük a telet anélkül, hogy csődbe jutnánk, vagy el kellene adnunk a családi ezüstöt? Nyilvánvalónak tetszik a válasz, hogy nem, hiszen a 8-10-szeres gázárakat akkor sem tudjuk megfizetni, ha másodállást vállalunk és csak zsíros kenyeret eszünk.
A kormány a maga részéről eddig azt tette, amit rövid távon tehetett: befagyasztotta az üzemanyag-árakat, szociális támogatásokban részesítette a leginkább rászorulókat. Hosszú távon viszont ezek az intézkedések nem fenntarthatóak, a kormány csak akkor tudja fizetni az árkülönbözetet, ha megemeli a bevételeit, azaz a költségeket visszaterheli az állampolgárokra (máris vannak politikusok, akik nyugdíj-csökkentésről, a bérek „karcsúsításáról” beszélnek).
Lenne viszont ennél tartósabb és jobb megoldás az árak letörésére, ehhez azonban nemzetközi összefogásra lenne szükség. Megfigyelhető ugyanis, hogy miközben a kőolaj világpiaci ára csökken, a földgázé az egekbe szökött. Ebbe kétségtelenül belejátszott az ukrajnai háború, valamint az, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök politikai zsarolás eszközeként használja a földgáz árát, azonban az igazi probléma nem ez, hanem az, hogy a gáz része lett a tőzsdei kereskedésnek. Aki a tőzsdén gázt vásárol, az az esetek elsöprő többségében nem azért teszi, hogy felhasználja, hanem azért, mert nyereséggel akarja továbbadni. A háború és az oroszországi gázszállítások csökkenésének hírei robbantották a tőzsdéken a gáz árát. Az elszabaduló árak mellett a termelők letéti garanciákat kérnek a vásárlóktól, hogy biztosítsák a jövedelmüket akkor is, ha a vevők nem tudnák kifizetni a már leszállított gáz árát. Ezt a letétet a fizikai kereskedők – akik a vállalkozásokat és a lakosságot látják el gázzal – rendszerint nem tudták megfizetni, mert ők csak azután jutnak pénzhez, miután a gázt eladták a fogyasztóknak és azok a hó végén ki is fizették. A termelők viszont előre kérik a pénzt, ezért ezek kiszorultak a piacról, ahol a spekulánsok diktálták az árakat. Mit tehetnének a kormányok? Azt, hogy többletadóval sújtsák a tőzsdén viszonteladási céllal gázt vásárlókat. Ebben az esetben a gázüzlet, mint tőzsdei spekuláció már nem lenne olyan jövedelmező és a spekulánsok kénytelenek lennének engedni az árból, vagy kivonulnának az üzletből a fizikai kereskedők javára. Kérdés, hogy az Európai Unió hajlandó lesz-e lépni annak érdekében, hogy kiszorítsa a viszonteladókat a gázpiacról.