Stefan Aust, a német Die Welt neves kiadója és Németország az egyik legjelentősebb véleményformáló személyisége – Jörn Lauterbachnak adott interjújában – az ismét nekilódult migráció ügyében emelt szót. Hosszan sorolja azokat az érveket, melyek szükségessé tennék a menekült és a bevándorló közti világos különbségtételt, sőt a legális bevándorlás esetében is (anélkül, hogy nevén nevezné a jelenséget, mely az agy- általánosabban a munkaerőelszívás egyik szinonimája csupán) a legális kiutasítás lehetőségét is szükségesnek nyilvánítja.
A lényeget már az interjú címe is kimondja: „Egy szociális állam (Sozialstaat) külső határok nélkül tartósan nem maradhat fenn”. A német politikai szóhasználat szociális államon demokratikusan szervezett, egyenlőségre és igazságosságra alapozott jogállamot ért, melyben a társadalom minden rétege megtalálhatja az őt megillető helyet.
„A külső határok feladása ezeknek az elveknek az érvényesíthetőségét kérdésessé teheti.” – állítja Aust.Mindenekelőtt azért, mert az ellenőrizetlen bevándorlás előbb-utóbb elkerülhetetlenül túlterheli az úgynevezett bevándorló államokat. Különösen abban az esetben, ha magát a menedékjogot maguk a menekültek sem átmeneti státusnak, hanem mindinkább végérvényes létformának tekintik. Németország a balkáni háborúk alatt is számtalan menekültet fogadott be, de ezek túlnyomó többsége a feszültséggócok felszámolását követően visszatért hazájába. Az újabb menekültek esetében a két státus fokozatosan a menekültek oldaláról is összemosódik. A konfliktusok lezárását követően ők is hajlamosak bevándorlóknak tekinteni önmagukat. Ráadásul az európai jogállamok a bevándorlók legális kiutasításának sem képesek érvényt szerezni. A statisztikák szerint a kiutasítottak 80-85 százaléka vagy körmönfont jogi elvekre hivatkozva el sem hagyja az országot, vagy ha igen,rövidesen ismét visszatér.
Az orosz-ukrán háború, s az azzal járó szankciók által előidézett gazdasági válság a „szociális állam” körülményei közt a bevándorlás terheit lassan a fejlettebb nyugati államok számára is elviselhetetlenné növeli. Az újonnan érkezettek ellátása, lakhatásának garantálása, az integráció költségei egyre inkább csak az állampolgároknak járó juttatások rovására teremthetők elő.
A „korlátlan nagylelkűség” – azaz az illegális bevándorlás eufemisztikus megnevezése – könnyen oda vezethet, hogy a nyugati világ perifériáin: Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában a klímaváltozás következményei által is sújtott néprétegek a sokszor álságos érvekkel alátámasztott befogadókészséget meghívó levélként értelmezik és fokozatosan a befogadó államokat is súlyos válságokba sodorhatják. Ennek egyik legszemléletesebb példája Svédország, ahol a mértéktelenül sok bevándorló ma már nem csupán a jóléti állam alapjait ássa alá, de lassan a demokratikus rend kereteit is szétfeszíti. Svédország már hosszú évek óta kormányozhatatlan…
A demokrácia ugyanis csak olyan közösségekben lehetséges, melynek tagjai nem csak ugyanazt a nyelvet beszélik (ez ráadásul még csak nem is alapfeltétel, lásd Svájcot például), de hasonló társadalmi értékrendet, történeti tudatot, hagyományokat mondhatnak magukénak. Ezek hiányában a társadalmakon belül nem csak konfliktusforrásokként szolgáló repedések keletkezhetnek, de a bevándorlók a kibocsátó államaikból magukkal hozott konfliktusaikat is „honosítják”. S ezeket a rendfenntartó erők képtelenek pacifikálni, hiszen az egymással harcoló, s gyakorta bandákba szerveződő migránsok esetenként össze is fognak ellenük. Ez az újabb konfliktus a befogadó jogállam alapjainak széthullásához vezethet.
Aust diagnózisa kifogástalan, bár a lehetséges jövőbeli következményeket teljes mélységükben ő sem ismeri fel, vagy nem tartja tanácsosnak kimondani.
A meghökkentő azonban nem maga a szókimondás, hanem az, hogy az interjú éppen a Magyarország ellen folyó jogállami jelentés vitájának napjaiban jelenik meg, s a vita anyagából (főként az előzőekéből) Aust is tájékozódhatott arról, hogy az általa kifejtett elveket Orbán Viktor és kormánya már 2015 óta hangoztatja, sőt a jelentésben továbbra is a magyar kormányt megbélyegző vádakként szerepelnek. Magyarán: Austnak is tudnia kell róluk, annál is inkább, mert ezek a vádak lapjában is gyakorta megfogalmazódtak.
Az elemi tisztesség követelné meg, ha nem is azt, hogy Aust lapja nevében elnézést kérjen az ártatlanul meghurcoltaktól, de legalább azt kimondja, hogy az általa megfogalmazott gondolatokat korábban mások is megfogalmazták már.
Ez is a szociális állam alapelvei, azaz a jogegyenlőség és az igazságosság követelményei közé tartoznának. Vajon ez a fajta a következetlenség, nevezhetjük kettős mércének is, nem tartozik-e azok közé az okok közé, melyek Európát mai – hovatovább aggasztó – helyzetébe juttatták?