A nemzetközi viszonyrendszer mindinkább ingataggá válik. A második világháború és a Szovjetunió 89-es szétesése óta semmi sem lehetetlen. Nem csak Ázsiában és Afrikában, de Európában sem.
A NATO bővítésének ürügyén (melyet főként a Szovjetunió volt tagállamai, de a keleti blokk ténylegesen is függetlenedő államai önként és dalolva vállaltak) egyre tovább tolta kelet felé az általa elvben katonailag is ellenőrizhető államhatárokat. A rendszer a közös biztonság valóban demokratikus elvére épül. A gyakorlatban azonban nem zárja ki a politikai nyomásgyakorlás legkülönbözőbb módszereit sem. A demokrácia, a jogállam, a sajátosan értelmezett kisebbségi jogok nevében a nagyok bele-beleavatkozhatnak a kisebbek belügyeibe.
És nem csak Európában. Világszerte. Hogy az amerikai hadsereg mi mindent megengedhet magának, erre példa Aiman al-Sawahirinek, az al-Kaida főnökének meggyilkolása. Az amerikaiak által a kivonulás előtt nemzetközi egyezményben szuverén nemzetállam gyanánt elismert Afganisztán területén. A gyilkos drón figyelmeztetés és engedély nélkül hatolt be az elvben szuverén afgán légtérbe és hajtotta végre „küldetését”.
Joe Biden kormányzata egyébként is rendszeresen provokálja nem csak a nemzetközi jogot sértő Oroszországot, de Kínát és számos más államot is, mely az amerikaiaknak valami miatt az útjában áll. Amerika, bár a világrendőri szerepről Trump alatt hajlandónak mutatkozott lemondani, továbbra is világszerte terjeszti (az európai NATO-tagállamok körében meglepő sikerrel) az emberi természettel nehezen összeegyeztethető humanitárius ideológiáit (lásd a – tényleges liberalizmussal össze nem tévesztendő – neoliberalizmus, LMBTQ, sajátosan értelmezett jogállamiság, nemzetállami nacionalizmus és egyebek.)
Korántsem véletlen hát, hogy a világ szeme ismét az amerikai belpolitika fejleményeire összpontosul. Nem csak a rendkívül nehéznek, sőt demokrata szempontból kockázatosnak ígérkező időközi választások okán, melyek az államhatalom meghatározó demokratikus intézményeinek a radikális átalakulását eredményezhetik, hanem Joe Biden 80. születésnapja miatt is.
A demokrata tábor ugyanis könnyen szorongatott helyzetbe kerülhet. A szenátusban a demokratáknak ma is fölötte törékeny többségük van. Kyrsten Sinema és Joe Manchin szavazatai már eddig is felmorzsolták a demokrata döntési szándékok jelentős részét. Ráadásul az előrejelzések a képviselőházban is republikánus győzelmet prognosztizálnak. Ami Biden következő két esztendejét szerfelett megkeserítheti…
Biden elfogadottsága – bár az Inflation Reduction Act (Infláció Csökkentési Törvény) némileg javított megítélésén – még így is példátlanul alacsony. Igaz ugyan, hogy Amerikában megszokott jelenség, hogy az elnökök az első ciklust követően egy másodikra is igényt tarthatnak, Bidennek erre már kora miatt sem lehet túl sok esélye. Csakhogy eleddig nincs alternatíva. Úgy tűnik, Biden is ismételni kényszerül. Elvben Kamala Harris alelnök akár esélyesnek is számíthatna, de ő – a kinevezését követő eufória nyomán (az első női alelnök, aki ráadásul az afroamerikai kisebbség tagja is) – súlyosan kiábrándította választóit. Olyan munkatársnak bizonyult, aki a kínos helyezetektől rendszeresen távol maradt, a médiában való megjelenései is minden esetben kiábrándítónak bizonyultak, alkalmazkodóképessége is alatta maradt az elvárásoknak. Így aztán már az elnökjelelöltségre sem lehetne túl sok esélye.
Pete Buttigieg közlekedési miniszter – a másik esélyes – túl fiatal, mindössze 45 éves, nem rendelkezik az elnökséghez szükséges tapasztalattal, kommunikatív képességei is vitathatóak, az etnikai kisebbségek körében meg egyenesen népszerűtlen. Esetleg Michel Obama is szóba jöhetne, de őt ez az esély nemigen látszik vonzani. A demokratákat a többi „esélyes” sem kecsegteti több szerencsével. A Biden utáni űrt – legalábbis az eddigiek szerint – senki nem lenne képes betölteni.
Ha csak a floridai kormányzó Ron DeSantis nem. De őt is fel kellene még építeni, vagy Trump példájára neki kellene viharos gyorsasággal a szélesebb nyilvánosságba feltornásznia önmagát. Trump azonban egyedi eset volt, nem valószínű, hogy az ő bravúrja másnak is sikerülhet.
A republikánusok minden jel szerint jobban állnak. Nekik még mindig ott van Trump, és mellette is vannak tényleg esélyes jelöltek. Arról nem is beszélve, hogy Trump vagy feltételezhető utódja gazdagabb egy értékes tapasztalattal. A vereségével. Őket nem annyira valóságidegen eszmék, világhatalmi álmok vezérlik, mint inkább az amerikai társadalom voltaképpeni érdekei.
A demokratáknak, ha győzni akarnak szintén egy olyan személyiséget kell felépíteniük, aki valóban szem előtt tartja Amerika és a világ realitásait. Egy kicsit az America first trumpi értelmében.
A mai zűrzavaros világban csak ilyen emberek óvhatnak meg egy újabb világháborútól és a környezeti katasztrófától.