Az, hogy Orbán Viktor megszégyenítette Szergej Lavrovot azáltal, hogy még az orosz külügyminiszternél is jobban védte az putyini érdekeket az ukrajnai háború kapcsán, tulajdonképpen várható volt. A magyarországi kormánymédia – igaz, némi késéssel – de hónapok óta egyebet sem tesz, mint átveszi és kritikátlanul továbbítja a Kreml propagandájának kliséit. Az persze egy kicsit furcsa volt, hogy a NATO-tag Magyarország miniszterelnöke azért osztotta ki az Észak-atlanti Szövetséget, mert az a nyitott ajtók politikáját folytatja és egyre népszerűbb a volt Szovjetunió tagállamai között, de szerintem a beszéd megszövegezői még csak finomhangolást sem mertek végrehajtani a moszkvai toposzokon, nehogy baj legyen belőle (így volt ez Ceauşescu idejében is, ha a Scânteiában – akár elírás, vagy nyomdahiba miatt is – valamilyen baromság jelent meg, azt az Előre szó szerinti fordításban közölte).
Szóval a Fidesz elnöke tusványosi beszédének legnagyobb terjedelmű részét kitevő külpolitikai értékelés, gyakorlatilag megfelelt a várakozásoknak, bár annak beismerése, hogy Magyarország elszigetelődött, nemcsak az Európai Unióban, de még a visegrádi négyek között is, új eleme volt az orbáni retorikának.
Ami azonban igazi novúmként könyvelhető el, az a „poszt-nyugat” fogalmának használata és sajátos tartalommal való megtöltése. Orbán értelmezésében a poszt-nyugat az nem más, mint Nyugat-Európa kevert fajú lakossága, amelyik eltávolodott a klasszikus nyugati értékektől és a kereszténységtől. Ez a Nyugat jelenti a legnagyobb veszélyt a még mindig árja magyarokra, akikről ugye köztudott, hogy „nem kevert fajúak és nem is akarnak azok lenni”. Ha ez nem fajelmélet, akkor semmi sem az.
Persze, Orbán „mentségére” talán elmondhatnánk, hogy minden valószínűség szerint nem meggyőződésből, hanem aktuálpolitikai megfontolásból vette be kommunikációs eszköztárába a nyílt rasszizmust (ami persze burkoltan már eddig is ott volt). A miniszterelnök ebből a tézisből vezeti le Magyarország szembenállását az Európai Unióval. Magyarán: Brüsszel nem azért nem ad pénzt, mert azt Budapesten ellopják, hanem azért, mert a poszt-nyugat ideológiai ellenfelének tekinti a faji identitásához ragaszkodó magyar kormányt. Ezek után pedig nyilván már a független sajtó ellehetetlenítését, a közszolgálati média propaganda-gépezetté silányítását, az igazságügy, az Alkotmánybíróság, a tudományos kutatás, a felsőoktatás betörését, az oligarchák kiszolgálását stb. is legitimálni lehet a rasszizmussal, hiszen minden ilyen intézkedésnek az volt a célja, hogy megvédjék a magyarok tiszta-fajúságát a „keveredéstől”.
Ez a körülmény – amennyiben fenn is állna – azonban semmit sem változtatna azon a tényen, hogy Orbán szép csöndben elérkezett a huszadik század legnagyobb tragédiáit okozó fajelmélet nyílt felvállalásához.
Persze mi, erdélyi magyarok akár azt is mondhatnók, hogy legyen ez az ő gondja, nekünk megvan a magunk értékrendje. Csakhogy Tusványoson – élén Kelemen Hunorral – felvonult a teljes RMDSZ elit és nemhogy senkinek nem volt a legcsekélyebb ellenvetése, de önfeledten és vazallusi alázattal meg is tapsolták a goebbelsi gondolatokat.
Persze hamis, igazságtalan és túlzó következtetés lenne mindebből arra jutni, hogy az RMDSZ rasszista szervezet lenne. Megítélésem szerint már legalább nyolc éve két RMDSZ-ről beszélhetünk. Az egyik az, amelyik valóban fontosnak tekinti a magyar érdekképviseletet, a nemzetiségi jogérvényesítést és ezért mindent meg is tesz. Ők többnyire helyi szinten dolgoznak, munkájukat gyarapodó városok és községek, közösségi rendezvények jelzik. Aztán van a másik RMDSZ, az elit, amelyik feladta önálló politizálását és foci- vagy hokiakadémiákért, kétes értékű beruházásokért, nem tudom miért, átvette a Fidesz-retorikát, a magyar kormánypárt erdélyi helytartója lett és még az olyan alázásokat is örömmel viseli, mint amilyennek most Tusnádfürdőn ki lett téve. A munkamegosztás az, hogy a szavazatokat az előbbi RMDSZ hozza, míg a reprezentációt az utóbbi látja el. Csakhogy ez a helyzet már nem sokáig tartható fenn. Érzésem szerint a két RMDSZ között egyre mélyül a szakadék, az erdélyi magyarságnak pedig mind nagyobb hányada nem érzi képviseltetve magát.