Egy rejtvényújságban olvastam gyerekkoromban azt a feladványt, amelyben egy halálra ítélt utolsó kívánságként maga választhatta meg a kivégzés módját, elég, ha csak egy mondatot mond. Ha igazat szól, felakasztják, ha hazudik, lefejezik. A halálra ítélt azonban olyan mondott, ami miatt fel kellett menteni. Azt mondta ugyanis, hogy „engem mindjárt lefejeznek”. Csakhogy ha a hóher ezt teszi vele, akkor igazat mondott a bűnös, tehát akasztani kellett volna, azt pedig mégsem lehetett volna, mert akkor hazugságnak bizonyult volna a mondata, amiért lefejezés jár.
A fejemet teszem rá, hogy ma nem mindig tudunk különbséget tenni aközött, hogy mi igaz és mi nem. Pályám sok évtizedes múltja során megszoktam, hogy csak igazat vagyok hajlandó írni, vagyis igazságfüggő voltam, mégha netán akasztás is járt volna érte. De mit tehetek arról, hogy a médiából ma ömlenek a rém- és álhírek, melyeket azután a közösségi portálokon boldog-boldogtalan megoszt, értelmez, kommentál.
A korábbi évtizedekben a nemzetközi médiában amúgy nem voltak jellemzőek a ténybeli dolgokat illető valótlanságok, az viszont igaz, hogy nagy hagyománya volt az április elsejei – boldondok napján szokásba jött – vicces álhírek terjesztésének. Ezek lakmuszpapírként is szolgáltak az olvasók, a hallgatók hiszékenységének a tesztelésére. A britek nagy része például 1957 április elsején komolyan vette, amikor a BBC Panorama című műsorában bő spagettitermésről számoltak be a Svájc déli részén található Ticino kanton gazdái, akik szedték is szorgosan az asszonyokkal együtt ezt a tésztát a fákról. Több száz érdeklődő hívás érkezett a BBC-hez, miként juthatnak ők is spagettifához. Svédország egyik tévécsatornája 1962-ben megszólaltatta műszaki szakértőjét, aki forradalmi újdonságként örvendeztette meg a nézőket arról, hogy az addig csak fekete-fehérben látható televízió képét színessé lehet tenni, ha a képernyőre naylonharisnyát húznak. Sorolhatnánk még a példákat a tenger nélküli Csehország által kifejlesztett hatalmas repülőgép-hordozóról, egy sellőtetem partra sodortatásáról, a Google által fejlesztett, állatnyelvről embernyelvre fordító Android programocskáról. A magyarországi Hírcsárda portál vállaltan tréfás álhírben tudatta, hogy a benzin és a csirkefarhát után Magyarországon az euró is hatósági áras lesz, árfolyamát mindenkinek kötelessége visszavinni a tavaly októberi szintre, s aki ennél drágábban adja, váltja, tartja vagy használja, az súlyos büntetésre számíthat.
Ugye, világos: ezeket a híreket csak a vicc kedvéért találták ki, és azért valahol jelezték is az olvasók számára, hogy ne vegyék komolyan. Ami azonban a legnagyobb baj, hogy ma az ál- és rémhírek a szándékos megtévesztést szolgálják. Kiagyalóik ezt üzleti, politikai, esetleg szándékos feszültségkeltés céljából teszik. S ehhez a közösségi hálózatok termékeny táptalajt biztosítanak. Kamuhírek, facebookos álprofilok torlódnak egymásra képernyőinken, és képtelenek vagyunk megkülönböztetni a valóságot a szemfényvesztéstől. A politika kifundált ellenségképeket alkot boszorkánykonyhák sötétjében, az ukrajnai háborúról mind a két fél oldalán találkozunk hamis, összemontírozott, kiretusált fotókkal, bizonyos viedófelvételeket megtévesztés céljából rendeznek meg. Vagy üzleti célokból csapnak be bennünket. Van olyan blogger, aki saját írásaihoz önmaga alkot meg több kamuprofilt, s azokban ő maga ír indulatos kommenteket saját írásához, ez utóbbiak viszont sok valódi profilú kommentet vonzanak ugyanoda. Így aztán a hirdetőknek lehet bizonyítani a blog olvasottságát, nem is beszélve a lájkok rengetegéről. És ott vannak a rémhírek, amelyeket vagy szándékosan terjesztenek, vagy csak a hatóság ítéli rémhírnek, ha a megbízó politikának érdekében áll lecsukni az illetőt.
Számos ajánlás található a világhálón arról, hogy miként ismerhető fel valamilyen információról, képes, filmes vagy írott tartalomról, hogy kamu. Nem könnyű a feladat, mert senki sem adhat hiteles tanúsítványt, illetve „kamusítványt” arról, hogy melyik a beugrató, vakvágányra vezető, agymosásra szolgáló, érzékeket megcsaló vagy szándékosan hazug álhír, rémhír.
Apropó! Még a Kádár-korszakból marad meg emlékezetemben egy vicc, amelyik így hangzik: „Hallottad a legújabb rémhírt?”. „Nem, mi az?” „Az, hogy minden igaz”. Hát ez az! Az élet rémségeit nem tudja felülmúlni a képzelet, bármily kreatív kamukorban élünk. S miközben a rengeteg kamu inflálódik, nem vesszük észre, hogy a való világ igazi lidércei ott settenkednek a hátunk mögött, hangtalanul a kamuk hangzavarában.