Első pillanatra olybá tűnhet, hogy két teljesen különböző szakmáról, vagy ha úgy tetszik, hivatásról van szó. Márpedig nagyon sok hasonlóság, ugyanakkor lényeges különbség fedezhető fel a két életpálya között.
Az első hasonlóság mindjárt a szuverenitás. A politikus – mármint az, aki a hatalmi hierarchia csúcsán áll – teljesen szuverén, gyakorlatilag semmi sem korlátozza, bár a demokratikus rendszerekben a fékek és ellensúlyok rendszerének ez lenne a feladata, azonban az, aki a törvényhozói és végrehajtói hatalmat is uralja, megtalálja a módját annak, hogy saját akarata szabja meg a törvény szövegét és ne fordítva történjék mindez. Csepeli György szociológus ehhez még hozzáteszi, hogy „a legfelső politikai hatalom ugyanis az a pont, ahol a rend a káosszal érintkezik”. Kizárólag a politikustól függ, hogy melyik irányba indul el. Hasonlóképpen az író is – legalábbis műveiben – azt tesz amit akar: világokat teremthet (Cs. Gyimesi Éva) és rombolhat le. Vámos Miklós az írót egyenesen Istenhez hasonlította, mondván, hogy azt tesz a hőseivel, amit akar, beleértve, hogy – büntetlenül – meg is ölheti őket. Ugyanezt mondta Cicero a hatalom birtokosairól, vagyis a politikusokról. A lényeges különbség viszont az, hogy míg az író terepe a fikció, addig a politikus a valóságos világot építi, vagy rombolja le.
További hasonlóság, hogy mindkettő lételeme a Semmi. A politikai hatalom birtokosáról, a szuverén pozíció betöltőjéről leginkább állítható – írja Rüdiger Safranski – hogy ő a „Semmi helytartója”, mert csak ő áll ott, „ahol a semmiből valami, a valamiből pedig semmi lesz”. Még inkább ez a helyzet az íróval, aki semmi mezején áll, ahol minden és mindennek az ellenkezője is megtörténhet.
A Semmi mezején tartózkodás egyben azt is jelenti, hogy a megnyilvánuláshoz, a láthatósághoz, a politikusnak is, az írónak is kreativitásra van szüksége. Az előbbinek többnyire beszélnie kell, az utóbbinak pedig írnia. A különbség azonban az, hogy míg a politikus jövőképet alkot, kormányzati programot készít, vagy törvényeket ír, amelyeknek végső célja a társadalmi cselekvés, addig a szépíró alkotói munkája nem a cselekvés (vagy arra buzdítás), hanem az értelmezés.
Közös viszont bennük az, hogy mindkettőnek a munkaeszköze a szó (amelyik, mint Bródy Jánostól tudjuk, „veszélyes fegyver”). Markó Béla egyszer azt mondta, hogy Erdélyben a szavaknak varázserejük van. Én ehhez azt tenném hozzá, hogy nemcsak Erdélyben. Amikor Martin Luther King elmondta beszédét, ami úgy kezdődött, hogy „Van egy álmom…”, egy máig tartó faji emancipációs folyamatot indított el. Az Egyesült Államok elnöke, John F. Kennedy 1963-ban Nyugat-Berlinben azt mondta, hogy „Ich bin ein berliner” (én egy berlini vagyok) és ezzel tulajdonképpen megpecsételte a fal sorsát, még akkor is, ha tényleges lebontására még 27 évet kellett várni. Az írók szavainak óriási hatására pedig talán szükségtelen példákat hozni.
Mint fentebb szó volt róla, az író narratív művész, aki magyaráz, megjelenít dolgokat, sok esetben felfedi a politikusok döntéseinek valódi mozgatórugóit. Ezért kettőjük viszonya általában nem felhőtlen, hosszú listát lehetne összeállítani a politikusok által üldözött írókról. Másfelől viszont a politikusoknak szükségük van az írókra és általában a művészekre, hogy halhatatlanokká tegye őket, bevigye őket a köztudatba („Hol van, ki zengje tetteim – / Elő egy velszi bárd”). Ha erre az írók nem hajlandóak, akkor a politikusok udvari költőkkel (írókkal, újságírókkal stb.) veszik magukat körül.
Mindezek alapján azt hihetnénk, hogy a politikus és az író alkatilag összeegyeztethetetlen személyiségek. Ez azonban annyira nem így van, hogy nagyon sok jeles író volt híres politikus, és megfordítva. Más kérdés, hogy többnyire csak egyik minőségüket – a fontosabbat – őrizte meg az utókor. Kevesen tudják, például, hogy Kemény Zsigmond és Mikszáth Kálmán is országgyűlési képviselők voltak, Churchill pedig irodalmi Nobel-díjat kapott (mert béke-Nobel-díjat azért mégsem kaphatott), s akkor Markó Béláról még nem is szóltam.