Az Ukrajna és Oroszország közt zajló háborút, melyet az orosz hadsereg Ukrajna-ellenes agressziója vezetett be, sokan egyfajta proxi-háborúnak, azaz az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország harcának tekintik. Pedig voltak a konfliktusnak korábbi háborús előzményei is: főként az orosz többségű területek önrendelkezési törekvéseit megtorló ukrán katonai blokád és az önrendelkezési jogukhoz tovább is ragaszkodó – immár szeparatista – orosz felkelők oroszországi támogatói közti összecsapások.
A feltételezésben ennek ellenére tényleg van némi igazság, az Egyesült Államok valóban fölhasználja az ukrán hazafiakat arra, hogy saját nemzetközi érdekeit megvédelmezze. Kérdés azonban, hogy melyek is voltaképpen ezek az érdekek?
Nos, ez az a kérdés a nemzetközi nyilvánosságban fel sem merül. Az a feltételezés ugyanis, hogy Oroszország a volt Szovjetunió határait szeretné visszaállítani, nehezen hihető. Mi értelme lenne mindennek. Egyrészt Oroszország így is a világ legnagyobb, szinte belakhatatlan kiterjedésű területét birtokolja. Másrészt a Szovjetuniót egykor összetartó internacionalizmus helyét fokozatosan a globalizmus ideológiája, s egyfajta neoliberális világállam eszménye vette át. Az oroszoknak esélyük sincs rá, hogy idegen területeket integráljanak. A Szovjetunió önfelszámolását követő évtizedekben nem is Oroszország volt az, mely terjeszkedett. Az oroszok külső kényszerek nélkül önként föladták függetlenedni vágyó területeiket. A Nyugat azonban fokozatosan egy jól szervezett és állig felfegyverzett katonai szövetségbe integrálta a Szovjetunió volt kényszerszövetségeseit, sőt tényleges tagállamait is, mint a baltiakat például.
Oroszország kizárólag azokban az esetekben indított katonai akciókat, amikor a Nyugati terjeszkedés közvetlen biztonsági érdekeit fenyegette, ahogyan az Szíriában és (nagyrészt az Odessza miatti félelmek okán is) Ukrajnában történt. Hiszen mindkét esetben (az arab tavasz” értelmében vett látszólagos vagy tényleges forradalmak nyomán) az orosz hadiflotta földközi-tengeri bázisainak elvesztése volt a tét.
Oroszország számára azonban az utódállamokban rekedt orosz kisebbségek ellen irányuló nyílt diszkrimináció okozott mély – az orosz társadalom egészét megrázó –feszültségeket. A balti államokban az orosz kisebbségek állampolgárságát sem ismerték el, illetve arra kényszerítették őket, hogy szinte egyik napról a másikra tanulják meg többségi államaik nyelvét. Ezekben az államokban az orosz kisebbség számaránya (nyilván a szovjet korszak betelepítéseinek következményeként!) rendkívül magas volt. Az orosz nyelvet ennek ellenére egyik állam sem ismerte el második hivatalos nyelvnek. Oroszország hiába tett panaszt az Európai Unió szervezeteinél, hiába hivatkozott az Unió által elfogadott kisebbségi ajánlásokra, panaszai süket fülekre találtak. Az Unió kisebbségi rendelkezései ugyanis nem kötelező előírások, megvalósításuk az egyes államok hatáskörébe tartozik. S ha valamely állam nem hajtja végre az ajánlásokat, bár az Unió formálisan monitorizálja a „folyamatot”, a vétség – némi ejnye-bejnyén túl – semmiféle szankciót nem implikálhat. (Feltéve, ha az illető államokkal Brüsszelnek nincs egyéb elszámolni valója is.) Az egyre erőteljesebb nacionalista uszítás hatása alá kerülő Ukrajna (háta mögött a Majdani események sikerében jelentős szerepet játszó Egyesült államokkal) kihasználta az alkalmat, s betiltotta az orosz és vele együtt minden más kisebbségi nyelv hivatalos használatát.
Így aztán az orosz kisebbségnek két lehetősége maradt. Vagy fokozódó ellenérzésekkel „alkalmazkodik” a helyzethez, vagy az anyaországtól kér segítséget. De ez a világ minden más kisebbsége esetében így van. Az első esetben csak megfelelő alkalom kell arra, hogy polgárháború robbanjon ki, a másodikban nemzetközi konfliktus. S mivel e pillanatban a nemzetközi viszonyok képlékenyek, az Egyesült Államok ragaszkodik világhatalmi státusához, Kína meg ahhoz, hogy ezt a státust minél hamarabb elragadja tőle. Az eddigi globális egyensúly belátható időn belül előreláthatóan felborul.
Ahhoz, hogy a globális káosznak elejét lehessen venni, a kisebbségi kérdéseket kellene végre rendezni. Erre pedig egyetlen demokratikus módszer van: a népszavazás. Vagy – ahol az együttélés feltételei adottak – a kisebbségi közösségek államon belüli státusáról, vagy a kisebbségi törekvésektől mereven elzárkózó államokból való kiválásról. Pártatlan nemzetközi ellenőrzés mellett. Az alapelv mindkét esetben a szubszidiaritás, a konfliktusokat ott kell megoldani, ahol azok felmerülnek. A kisebbségek által is lakott területek lakóinak, és nem a nemzetállamok vagy birodalmak többségi népességének.
Sajnos, az ukrán háború is a globalizált világ kisebbségi kérdései által generált konfliktusok puszta előszele. A háború a kisebbségi kérdés réges-régen esedékes demokratikus alternatíváinak kidolgozását ellentétes nézőpontokból bár, de egyaránt eltökélten elutasító államok közt zajlik. Korántsem véletlen, hogy Ukrajnának elsőként és leglelkesebben a katalán helyezt megoldását ugyancsak elutasító Spanyolország nyújtott katonai segítséget.
A népszavazás státusa, s ezzel összefüggésben a vétójog kérdésköre – a demokrácia e két alappillére körül – világszerte viták zajlanak. (Jobbára a színfalak mögött, de fokozódó hévvel.) A nemzetközi közösség nyilvánvalóan meredek ívben távolodik a demokráciától. S ez érvényes az Amerikai Egyesült Államokra, az Európai Unióra, Oroszországra és Kínára is. Mind gyakoribb a demokrata Hilary Clinton-féle vélemény, miszerint a győztes ellenfél szavazótábora: „szánalmas, tanulatlan tömeg”. (Hogy magyar példákat ne is említsek!)
Az emberiségnek, ha a végső katasztrófát el akarja kerülni, egyetlen lehetősége van: a demokrácia alapelveinek következetes érvényesítése, az államokon belül és az államok között.
Ez idő szerint nem sok esélyünk van rá.