Mit hozott egy évszázadnyi kisebbségi lét? Többek között ezt a kérdést vetettük fel minap dél-tiroli német barátainkkal. Gyors számvetést készítettünk, s egyetértettünk abban, hogy az első világháború vége a dél-tiroli osztrákok és az erdélyi magyarok számára is az ország elvesztését jelentette, többségiből ekkor lettek ők is és ekkor lettünk mi is kisebbségivé. Ráadásul egy vesztes állam polgáraiból váltunk egy nyertes állam másodrendű polgáraivá. Náluk is, nálunk is az impériumváltás után jött az új hatalom berendezkedése, a győztes állam igyekezett minden téren megmutatni győztes mivoltát. Ez többek között megmutatkozott például abban, hogy az új hatalom igyekezett megváltoztatni az új közigazgatás bevezetésével párhuzamosan a települések, főként a városok arculatát is: nálunk görögkeleti templomokat emeltek a királyi diktatúra idején minden valamirevaló településen, ott a kor olasz sztárépítészeit bízták meg a frissen csatolt települések arculatának átszabásával, a középkori németes-osztrákos városközpontok mellé olaszos ízlésű új épületegyütteseket emeltek. Emellett itt is, ott is átnevezték az utcákat, tereket, szállodákat. Az állam nyelvére fordították le az új alattvalók keresztnevét, esetenként családnevét is, az anyakönyvezés az állam nyelvén történt. Itt is, ott is elsorvasztották az anyanyelvi oktatást, az elemi iskolák az állam nyelvén működtek. Míg nálunk az egyházak biztosították intézményeikben az anyanyelvi oktatást – de érettségit román állami intézményben kellett tenni –, Dél-Tirolban úgynevezett katakombaiskolákat szerveztek, hogy a gyermekek anyanyelvükön sajátíthassák el a tudományokat, egyáltalán tanulhassák szüleik nyelvét, a német nyelvet, illetve annak helyi változatát. Dél-Tirolban, a hajdani osztrák tartományban a fasiszta ideológia már a húszas évek elejétől szedte áldozatait a kisebbségiek körében (is), nálunk, a Kárpátok ölelésében a királyi diktatúra rövidebb időszakra korlátozódott, de hatása legalább annyira fájdalmas volt, mint a Mussolini-korszaké amott az Alpok déli oldalán.
A második világháború után a két kisebbségi népcsoport sorsa teljesen más körülmények között alakult, egészen más irányban. Míg Dél-Tirol – a helyi politikai elit, Ausztria és a nemzetközi közvélemény nyomásának hatására – fokozaton kiépítette autonómiáját, nálunk a kommunista egalitarizmus érvényesült, s az egyenlőség jegyében a hatalom igyekezett eltüntetni nemcsak a társadalmi és kulturális különbözőségeket, hanem az etnikai sajátosságokat is sietett felszámolni. Miközben Dél-Tirol helyzetét sikerült nemzetköziesíteni, ügyének rendezését az ENSZ elé vinni, a hazai magyarságot a szocialista internacionalizmus oltárán áldozták fel. Felénk a kisebbségi kérdés rendezését belügynek tekintették, s ezt nemcsak az államhatalom, hanem a ma anyaországnak mondott állam képviselői is annak tartották – még ha azt nem is gondolták így nemhivatalos keretek között.
Dél-Tirol autonómiája ma már tény, természetesnek tartja az olasz állam – amúgy nemzetállam – is, olyannyira természetesnek, hogy ma már nemcsak Dél-Tirolnak van autonómiája, hanem a húsz történelmi tartományból öt rendelkezik ezzel a különleges státussal.
Ezzel szemben nálunk az autonómia hol politikai célkitűzés, hol szitokszó, hol vágyálom, hol elrettentő példa, hol a megmaradás záloga, hol az ország testének feldarabolása. Beszédtéma, de semmiképp nem képezi diskurzus tárgyát.
A száz év történéseit összehasonlítva a leltár többnyire hiányos, veszteségeink száma nagyobb, mint nyereségeinkké. Az más kérdés, hogy ebből a helyzetből kinek sikerült kihoznia legtöbbet, s kinek nem. Egyetlen nyereségként a konyhát tudtuk felhozni. Az együttélés, a kisebbség és többség egyazon területen való együtt létezése a konyhaművészet gazdagodását, színesedését, ízletesebbé válását eredményezte. Dél-Tirolban ma már együtt létezik a kolbász és a pizza, a sonka és a főtt tészta, ugyanúgy, mint nálunk a töltött káposzta, a puliszka és a miccs, a száraz sajt és az orda.
Sok egyéb mellett ezt hozta számunkra az immár több, mint évszázados kisebbségi lét.