Az utóbbi hetekben alig írtam egyébről, mint a háborúról. De egyre inkább az az érzésem, hogy teljesen hiába. Mintha mégsem a békéhez közelednénk, hanem egy újabb világháborúhoz. Ahogyan a kisebbségi kérdésre vonatkozó aggodalmaim sem érdekelnek senkit. S ha sorstársaimat igen, ők sem kevésbé tehetetlenek együtt és külön-külön, mint én magam.
Úgy döntöttem tehát, hogy kitelepítem a csűrbe, a lomok közé a televíziót. Ahogyan a magyar aranycsapat berni veresége után apám az akkortájt felbecsülhetetlen értékű Philips rádiót vágta ki úgy az ablakon, hogy ripityára törött. A faluban akkor még nem volt villany. A mi telepes rádiónk azonban jobban fogta Budapestet, mint az én gyöngülő fülem ma a madárdalt.
Apám kitette a készüléket a nagyanyám főutcai lakásának ablakába, s az egész falu köréje gyülekezett. A vereség megsemmisítő volt. Apám reakciója is. A sorsdöntő gól után a készülék darabjai még napokig az árokparton hevertek, pedig az efféle rendetlenség minálunk (akkortájt) még egyáltalán nem volt szokásban.
Mivel én sem Puyinokat, sem Zelenszkijeket nem hordok a szívem alatt (ámbár a mai LMBTQ világban legalábbis elvileg tehetném), a tévé eltüntetésével nem a készüléken állok bosszút, hanem azokon, akik híreikkel és kommentárjaikkal békémet nap mint nap megzavarják. Mert az, hogy egy – kevés jóakarattal, már a kezdet kezdetén – megoldható konfliktust a mai világ képtelen volt (és máig az) békésen rendezni, épp oly felfoghatatlan, mint az Aranycsapat egykori veresége…
Így aztán kint ülünk a teraszon, kávénkat vagy borocskáinkat szürcsöljük és gyönyörködünk a még háborítatlannak tűnő természetben. A villanydróton fecskepárok randiznak. Az udvarban cinkék, verebek, csicseregnek körül. A járdán barázdabillegetők mutogatják magukat. A rigónk napok óta – énekével puhítgatott párjának – építi a családi fészket. Szokatlan, de meggyőző lelkesedéssel. A diófán szarkák vitáznak és mátyásmadarak mutogatják színeiket. Az udvaron ezernyi virág, a bokrok közt pillangók röpködnek, időnként még bennünket is méhek zsonganak körül. (A feleségemet szeretik különösen. Nem csoda, hiszen ő, jóval túl a hetvenen – számomra is virág. Még mindig…)
Éjfél körül immár nem a későesti híradó hajmeresztő híreivel borzoljuk idegeinket, hanem az emeleti teraszról hallgatjuk a sokszólamú madárdalt. Hajnalban is a rigók ébresztenek…
Most – a rég várt esőzések után – éppen kánikula van.
Lábunknál, a napernyő alatt két cica hentereg. Az idősebb félénkeb természetű. Alkatának köszönheti tiszteletre méltó életkorát is. Kerül minden komolyabb konfliktust. A fiatalabbik (mindketten hímek) már kevésbé béketűrő. Épp arról értekezünk, hogy sajnos ideje lesz ivartalaníttatni, hiszen egyik elődje (maga is délceg férfiú) nem is olyan régen a hímek közti háborúskodásoknak esett áldozatul. Pedig mennyire szerettük! Rögtön megbánom ugyan, de kibukik belőlem a mondat, hogy az ivartalanítás a háborús felek egyik-másik hangadójának sem válhatna kárára, talán ők is elcsendesednének némileg. A feleségem végül azzal veti el a (mégiscsak csábító gondolatot), hogy nem lenne semmi értelme, hiszen egyre több állam hadügyminisztere nőnemű, többek közt a német is (immár harmadikul). „Velük mihez tudnál kezdeni?”
Szinte észrevétlenül válunk ismét ingerültté, hiszen lám, a mi külön bejáratú paradicsomunkba is folyton besettenkedik a háború. Sőt, bennünket is agresszívvá tesz…
A kapu előtt egy motorkerékpár robog el, utána egy traktor, majd egy személygépkocsi. (Hiába, gazdag faluban élünk.) De a zaj és a szállongó por dacára is újra és újra visszaáll az idill. Majd ismét elillan. Aszfaltunk ugyanis már volt, de folyik a csatornázás. Az utat jó két esztendeje diadalittasan széttrancsírozták, újabban pedig szünetel a munka. Állítólag a háború miatt. Hiányzik az üzemanyag. Porban és sárban caplatunk. Türelemmel, hiszen alig várjuk, hogy rákapcsolódhassunk a csatornarendszerre, hiszen akkor – bombázások esetén – a megüresedett ülepítőgödrökben meg-meghúzhatnók magunkat. Időnként legalább…
Ismét a háború! Akár vissza is hozhatom a tévét a csűrből. A gondolattól magától, úgy tűnik, semmiképpen sem szabadulhatunk.
A szomszéd kertlábnál épp ebben a pillanatban jelenik meg egy háromtagú őzcsapat. Mögöttünk az erdő, idáig – főként ilyenkor, tavasztájban – lemerészkednek legelgetni. Ők a mi „haszonállataink”.
„Látod, ők még hisznek benne, hogy van értelme élni – szólal meg a feleségem – karcsúak, szépek, fogalmuk sincs sem a bombázókról, sem a hiperszónikus rakétákról, sem az atomfegyverekről, melyekkel mostanában folyton engem ijesztgetsz …”
Hallgatunk néhány percig, aztán ismét ő szólít meg. Tanárnősen (merthogy valóban az): „Többet egy szót se a háborúról!”
Szólni tényleg nem szólok többet, de nem tudom kiverni a fejemből a makacs gondolatot, hogy talán épp e miatt a hallgatás miatt lehetnek háborúk. Ha senki nem akarna háborúzni, azaz nem hallgatná meg a háborús uszítókat és nem lelkesedne értük, sőt tömegesen emelnénk szót ellenük, talán mi is úgy élhetnénk, mint az a villásfarkú fecskepár, mely épp most telepszik vissza a villanydrótra. (Ki tudja, mi dolguk lehetett közben…)
Talán mégiscsak elő kell hoznom azt a tévékészüléket. Tudnom kell, miről beszéljek, ha ismét szólnék…