Nemrég kaptam kézhez a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium évkönyvének 30., jubileumi számát és nem is akármilyen terjedelemben, hanem közel 260 oldalon. És a jelenlegi nyomdakörülmények között, amikor a papírárak jelentősen megemelkedtek, már tiszteletreméltó az a kitartás is, ahogyan az évek óta Varga László vezette iskola nem állt át online kiadványra, miként az elmúlt covidos években maga az oktatás is tette, hanem megmaradt a print változat mellett, megteremtve annak anyagi hátterét.
A romániai rendszerváltozás után az oktatási intézmény több mint harminc éve, 1990. május 25-én vette fel a Márton Áron püspök nevét, búcsút mondva az 1977 óta használt Matematika-Fizika Líceum elnevezésnek, és ebben a legnagyobb szerepet Eigel Ernő matematika tanár, egykori igazgató vállalta, akire sajnos az idei évkönyvben már csak emlékeznek. Mint ahogyan Rusz Pál, Kristó Boróka és idős Borsodi László nyugalmazott tanárokra is, akik orosz, angol vagy biológia tanárként nemzedékeket indítottak el a továbbtanulás útján.
És hogy a Márton Áron Főgimnázium ma is ezt tekinti legfőbb hivatásának, mi sem bizonyítja jobban, minthogy az előző évekhez hasonlóan a tavaly is az iskola diákjai érték el a legjobb érettségi eredményeket Hargita megyében, a 167 végzős diák közül pedig majdhogynem kilencven százalékban, 148-an jutottak be egyetemre, remélve, hogy egyben az erdélyi magyar értelmiségi utánpótlás derékhadát is képezhetik.
A 2020-2021-es tanévre vonatkozó évkönyv azonban nemcsak a főgimnázium belső életének a szempontjából érdekes, hanem Bara Katalin, Kolozsváry Katalin, Orbán Zsolt szerkesztők és ifjú Borsodi László főszerkesztő alaposan kiérlelt koncepciója alapján bemutatja a romániai oktatás egészét a világjárvány időszakában, pontosan lehet látni, hogy mi is történt a „megint járunk, megint nem járunk” hónapok éveiben, milyen hihetetlen erőfeszítések állnak amögött, hogy még ilyen körülmények között is fenn lehessen tartani az oktatás-nevelés céljait. Mint bárhol, szerte a világon, a romániai iskolarendszer is számos alrendszerből, a pedagógusok és diákok szakmai életének ezernyi mozaikkockájából tevődik össze, és a kiadvány ilyen szempontból a teljes nyitottság mellett kötelezte el magát, hiszen öt, jól felépített fejezetében olvasni benne mindazt, ami diákok, szülők, tanárok munkáját, életét egyaránt jellemezte.
Sokatmondóak a statisztikák, a különböző országos és nemzetközi versenyeken elért helyezések, annál is inkább, mert adott részük online térben zajlott, de kimondottan olvasmányos az az összeállítás, amelyben a pedagógusok válaszolnak a roppant egyszerű, Mégis, miért? kérdésre, amely nyilvánvalóan arra céloz, hogyan lehet felvállalni és folytatni ezt a hivatást a legnehezebb körülmények között is. „Meg kell tanulni úgy élni, hogy nem kizárólag magunkért élünk.” Ezt a mondatot írja le szövegében az egyik tanár és azt hiszem, hogy nyugodtan lehetne nevezni ezt a néhány egyszerű szót más, közösségi szakmák követni érdemes hitvallásának is, olyan körülmények között, amikor a mindennapokban politikai közhelyek és más digitális szózáporok zúdulnak ránk, hogy ettől eltérítsenek.
Előszó helyett, születésének 100. és halálának 40. évfordulójára emlékezve, Pilinszky-verset és szövegrészleteket közöl az évkönyv. És ebben ott rejtőzik egy másik mondat, amit érdemes megjegyezni: „ Aki valóban szereti hazáját, teljes lelkével és teljes figyelmével, az egyúttal a mindenség polgára is.„