Minap Komoróczy Györgynél jártam székelyudvarhelyi otthonában, hogy felköszöntsem nyolcvanadik születésnapján. Tettem ezt a kerek évforduló, no meg hosszas ismeretségünk, munkatársi viszonyunk okán. No meg azért, mert mindig csodáltam a magyar nyelv iránti elkötelezettségét, szenvedélyét, a nyelv tisztaságának megőrzése érdekében végzett munkáját. S azt a konokságot, ahogyan kitartott érdeklődési területe mellett még akkor is, ha származása okán nem adatott meg neki, hogy egyetemen tanulja a nyelvészetet és ott adjon számot ismeretiről. Holott önszorgalomból elsajátította már a hetvenes évek elején az Eötvös Lóránt Tudományegyetem hallgatóinak előírt tananyagot, az egyetem vezetői készek voltak vizsgán fogadni, de a román hatóságok megakadályozták, hogy Magyarországon szerezzen nyelvész diplomát. Itthon maradt a Resicabányán szerzett laboránsi diplomájával és az önszorgalomból folyamatosan gyarapított tudásával.
A vele folytatott beszélgetés derűs volt, holott azt mesélte el, hogy mennyire rájárt a rúd családjára, ő magára: hét éves volt, amikor családját kitelepítették domahidi otthonukból, a márciusi havazásban nyitott teherautón szállították be őket a megyeszékhelyre, fegyveres őrök kísérték még a gyermekeket is az illemhelyre. Családja édesanyja udvarhelyszéki rokonainál kapott menedéket, de a hatóságok hamarosan Székelyudvarhelyt jelölték ki kényszerlakhelyül. Aztán a gyermekek visszakerültek az Érmellékre, Kazinczy szülőfalujában, Érsemjénben járt általános iskolába, nagybátyja magához vette kitelepített családtagjai gyermekeit, hogy taníttathassa őket. Bár még gyermek volt, de itt hallott először a nyelvújításról, nyelvjárásokról, irodalmi nyelvről és a szép, helyes beszédről magyar-történelem szakos tanár anyai nagybátyjától. A középiskolát Székelyhídon kezdte, s onnan „csempészték” át a székelyudvarhelyi gimnáziumba, másként nem vették volna fel a földbirtokos családból származó, megbélyegzett gyereket. Az érettségi megszerzése is nehézségbe ütközött származása miatt, s ugyancsak emiatt hiúsult meg továbbtanulása is a bölcsészkaron: Resicabányán szerzett vegyésztechnikusi oklevelet. A magyar nyelvvel kapcsolatos elmélyült ismereteit önszorgalomból szerezte, kolozsvári családi ismerősei, köztük Gálffy Mózes, Bakó Béla, Cs. Gyimesi Éva egyetemi oktatók szakkönyveket küldtek számára, s megmondták, hogy miket tanuljon. Ebben a törekvésében segítette Budapesten élő nyelvész professzor nagybátyja, Komoróczy Géza is, aki ellátta a magyar szak egyetemi jegyzeteivel és tankönyveivel, lehetővé téve számára a folyamatos képzést. Önképzése nem volt eredménytelen, ugyanis 1970-től önálló nyelvművelő rovattal rendelkezett a Hargita napilapban, 1976-ben pedig beválogatták egyik nyelvművelő írását a Gálffy Mózes és Murádin László egyetemi tanárok által szerkesztett Anyanyelvünk művelése című kötetbe
Komoróczy György nyelvművelő írásaiban az erdélyi, székelyföldi magyar nyelvhasználat három, általa súlyosnak tartott bajának orvoslásával foglalkozik: a román nyelvi hatásokkal, a Budapestről érkező túlzott angol nyelvi hatásokkal és az egyre szélesebb körben eluralkodó szlenggel. A szép beszéd, veretes írás iránti igényt pedig belülről jövő igényként határozza meg. Tudományos rigurozitásuk, közérthető nyelvezetük mellett ez a belső igény adja meg írásainak sajátos hangulatát. Bizonyára ezek az ismérvek magyarázzák azt, hogy Komoróczy György nyelvművelő sorozata bizonyult a hazai magyar sajtóban a leghosszabb életű rovatok egyikének. Emellett több mint ötven esztendeje Székelyudvarhely művelődési életének krónikása: a lapokban közölt tudósításai mellett tizenöt önálló kötetet jegyzett, a nyelvészeti munkák mellett interjúkötetet írt fiával együtt, portrékötetet jelentetett meg jeles udvarhelyi személyiségekről, s három terjedelmes kötetben adta közzé a város és környéke ismert személyiségeihez kötődő anekdotákat.
Most is elsütött párat, mert kedélyes ember. Meg különben is azért kerestem fel, hogy születésnapján köszöntsem.