Rigmány egy mindössze kettőszáz fős, magyar lakta falu Nyárádszereda és Erdőszentgyörgy között. Amikor az előbbi kisváros felől az autós leereszkedik a diófák övezte néhány szerpentinen az amúgy meglehetősen szétszórt településre, rögtön nagyobb sebességre kapcsol és majdhogynem azonnal elhagyja a helységet.
Magam többször is jártam arrafelé, de legutóbb valamelyik hatodik érzékem azt sugallta, hogy érdemes megállni és egy kicsit szétnézni. És valóban, a főútról szinte láthatatlanul, az egyik mellékutcában, ott áll egy olyan tekintélyes harangláb, amelyet a századokkal ezelőtti ácsmunka igazi mesterművének lehet tekinteni.
Ahogyan egymást megtámasztják a tölgyfagerendák, ahogy a földbe vezetik az építmény tömege és a harang keltette erőket, ahogyan bármiféle fém alkalmatosság nélkül, csak hatalmas faszegecsekkel összerakva tartják az egész építményt, amely még ráadásul ugyancsak fából, szoknyaszerűen. körbe van fedve, annak megtervezése napjaink bármelyik, digitális kellékekkel dolgozó műépítészének a becsületére válna.
Amióta ilyen részletesen szemügyre vettem ezt a szerkezetet, már több mint félév telt el, és hogy miért éppen most jutott eszembe, annak meg van a maga magyarázata.
Az elmúlt napokban ugyanis a magyarországi Teleki Pál Alapítvány egy olyan vándorkiállítást hozott el a Csíki Székely Múzeumba, amely részletesen bemutatja, hogy a Rómer Flóris terv keretében mostanig milyen műemlékfelújítási, helyreállítási munkálatokat végeztek el nem csupán Erdélyben, hanem az egész Kárpát-medencében. Közöttük pedig ugyancsak jelentős helyet foglaltak el azoknak a haranglábaknak a fényképei és dokumentációi, amelyek, ha nem avatkoznak közbe, a pusztulásra lettek volna itélve.
Innen, ebből a látványos bemutatóból tudtam meg, hogy a rigmányihoz hasonló építményeket valóban szoknyás vagy népiesen rokolyás haranglábaknak nevezik, a keményfa-csapokkal megerősített gerendaszerkezetek pedig valóban a középkori ácsmesterség legkiválóbb munkáinak tekinthetők és nem is annyira ezeket, mint inkább a csupán néhány évtizedre szánt puhafa borításokat kell időről-időre felújítani.
Az immár jónéhány esztendeje futó program keretében több hasonló, fából készült szerkezetre figyelnek, famennyezeteket újítottak fel, fakapukat állítottak helyre, számos régi templom gerenda tetőzetét cserélték ki és több, már-már veszendőbe menő épület esetében kijavították az épülethomlokzatokat is.
Igazi értékmentő munka ez, amely magyarországi kormánytámogatással és több erdélyi szakember összehangolt tevékenysége nyomán nem csupán megállította, hanem vissza is tudta fordítani az időt, hogy a jelen és a jövő nemzedékei is szemügyre vehessék , milyen gyöngyszemeket tartalmaz a Kárpát-medencei épített örökség.
Csendes, szívós, nem különösebben nagydobra vert munka ez, amely valóban megmutatja, hogy akárcsak a Németország támogatta, erdélyi szász evangélikus templomok helyreállítása esetében, ide is ugyancsak jó helyre és gyakran az utolsó pillanatban érkezett a segítség.
Rómer Flóris nevét a Székelyföldön nem nagyon ismerik, de annál inkább Nagyvárad környékén. Az 1815-ben Pozsonyban született, teljes nevén Rómer Flóris Ferenc bencés szerzetes, műtörténész, régész ugyanis 1889-ben kanonokként, püspökként Nagyváradon hunyt el és ő volt az, akinek földi maradványait későbbi utódjának, Tempfli József püspöknek sikerült megmentenie a rendszerváltás előtt a városrendezés áldozatául esett váradolaszi temetőből. Ma a római katolikus székesegyház altemplomának a kriptája szolgál végső nyughelyéül, emlékét pedig ez a kiváló program őrzi, amelynek eredményei február folyamán még megtekinthetők a csíkszeredai Mikó-várban.