Kedves hallgatóink! Hadd éljek egy valamennyiünk számára ismerős hasonlattal. Létezik az a mesterség, szakma, hívatás, életpálya, foglalkozás, mindegy hogy minek nevezzük, tehát az, hogy – orvos. Az orvosok két nagy csoportba sorolhatók: általános orvosok és fogorvosok. Az általános orvosokat újból két részre oszthatjuk: belgyógyászok és szakorvosok. Ez utóbbiak lehetnek szívgyógyászok, tüdőgyógyászok, ideggyógyászok, elmegyógyászok, szemorvosok, fül-orr-gégészek, bőrgyógyászok, ortopédusok, azaz a csontrendszerrel foglalkozók, nőgyógyászok, gyermekorvosok és így tovább. De persze nap mint nap találkozhatunk családorvosokkal, minél ritkábban szeretnénk látni a sűrgösségi orvosokat, olykor szükségünk van a munkaorvosokra, a nyugdíjasok előszeretettel keresik fel a reumatológus orvosokat. Azután meg léteznek fiatal, pályakezdő orvosok, tapasztalt osztályvezető orvosok, tekintélyt sugárzó orvosprofesszorok. De nem folytatom. Oda szeretnék kilyukadni, hogy vegyük észre ami valamennyiükben közös: az, hogy orvosok!
Létezik egy hasonló közös fogalom mindannyiunk számára is: itt, ebben az országban, romániai magyarok vagyunk. Hogy azonkívül lehetünk székelyek, mezőségiek, kalotaszegiek, fekete-körös mentiek, szilágyságiak, beszterceiek, máramarosiak azt is jól tudjuk, mint ahogyan az sem titok, hogy az udvarhelyiek, a csíkiak, a gyergyóiak, az erdővidékiek, a háromszékiek, a nyárádmentiek, a homoródmentiek szeretik megkülönböztetni egymást. Mint ahogyan a kolozsvári, nagyváradi és más egyetemeken a hallgatók egymást között azt is nagyon jól tudják, hogy ki érkezett Székelyföldről vagy Szatmárról, ki beszél többet és ki a zárkozottabb, ki hogyan ejti az egyik vagy másik szót. Természetes, hogy különböző csoportok, más és más egyének vagyunk, életünk szakaszait és töredékeit másként járjuk be, de – megismétlem – egyvalami közös bennünk: az, hogy valamennyien romániai magyaroknak valljuk magunkat.
Ezen belül azután a politikusok, a demográfusok, a társadalomkutatók, a statisztikusok, sok más szakma és intézmény dolga, hogy bontogassa, szálazza szét ezt az alapkérdést, nyisson fejezeteket és alfejezeteket, minden tekintetben és minél többször, egészen addig, hogy hány méter szennyvízvezeték van a faluban, hány mobiltelefon és laptop a szobában.
Mindez egy olyan óriási kérdéshalmazt jelent, amellyel nem lesz könnyű megbirkózni mindazoknak, akik amúgy a hivatalosságok felé egy kérést is utálnak megírni, és a hideg fut végig a hátukon, ha valahol ki kell nyitani a közigazgatásnak egy ajtaját. Márpedig most méginkább működik az önkéntesség elve, az első szakaszban digitálisan is lehet jelentkezni és kitölteni az oldalakat, következésképpen jóval kevesebben lesznek a népszámláló biztosok.
Igen, oszthatjuk az észt fel és le, jobbra is, balra is. De az alapvető kérdés most mégiscsak a részvétel marad.
Hogy valamennyien megszámoltassunk és így lássuk meg, hogy mennyien találtatunk. Mindez nem csupán a romániai állammal kapcsolatos kollektív viszonyrendszerünk, hanem önmagunk számára is fontos. Hogy ne beszéljünk a levegőbe, hogy ne szórjuk tele elkövetkező vitáinkat közhelyekkel, hogy ne féljünk attól, hogy elfogyunk, hogy ne tápláljuk azt a hamis mítoszt, hogy ott maradtunk a középkorban, hogy nap mint nap csak Ábelként és Úz Benceként járjuk a rengeteget, noha már mindenki autóval jár és egyre többen élvezik a műszaki haladás bármiféle kényelmét.
Hogy visszatérjek az indító hasonlatomra: a népszámlálás nem más mint a népesség és a lakosság életkörülményei alakulásának orvosi látlelete. Vegyünk részt benne, hogy minél pontosabb legyen!