Aki eddig nem, az az utóbbi időben panaszkodik. Aki eddig panaszkodott, az egyre többször sopánkodik. Néhányan a kórra, szinte mindenki a korra. Manapság mindenki áldozat akar lenni, azok is, akik nem szenvednek el komoly sérelmeket. Pszichológusok szerint a jelenségnek evolúciós okai vannak, és azért terjed, mert erényes, vagy legalábbis annak látszani akaró társadalomban élünk.
„Az áldozatiság előnyei arra ösztönöznek, hogy felnagyítsuk a minket ért sérelmeket, sőt áldozati szerepet hamisítsunk magunknak” – írja Cory Clark pszichológiaprofesszor az áldozatiság kultúrájának terjedése kapcsán.
Manapság minden jelentősebb társadalmi csoport hátrányos megkülönböztetés áldozatának tekinti magát. Nemcsak az etnikai, szexuális, politikai és vallási kisebbségek, hanem a kétkezi dolgozók fehér alsó középosztálya, sőt az elit családok egyetemre járó nebáncsvirágai is. Mindenki áldozat akar lenni, hiszen ez legitimálja az adott csoport és egyén politikai törekvéseit. Nemcsak az erdélyi magyarok zöme, de az amerikaiak 65 százaléka is eleve vesztesnek, a rendszer áldozatának érzi magát.
A sérelmek hangsúlyozása a politikai előnyök mellett morális és pszichológiai előnyökkel is jár. Sokkal könnyebb feloldozást nyerni vélt, vagy valós bűneink alól, ha magunkat is áldozatnak állítjuk be. Ez magyarázza, hogy még a privilegizált társadalmi helyzetű csoportok tagjai is üldözöttnek tekintik magukat.
Az már aggasztóbb, hogy az áldozatiság segítségével olyan erkölcsi státuszt igyekszünk magunknak teremteni, amely akár erőszakra is feljogosít, és segít saját erkölcstelen tetteink súlyának bagatellizálásában. Elvégre minél nagyobb az igazságtalanság, annál indokoltabb a kemény fellépés, és annál elfogadhatóbbak a más körülmények között helytelenített módszerek is.
Az együttérzés képessége szinte minden világnézet, vallás és filozófia szerint az emberi természet alapvető jellemzője. A szenvedők iránti együttérzés evolúciós előnyökkel jár: segítségre ösztönöz, ami elősegíti a fajfenntartást. Ez viszont egyúttal az áldozatisággal való visszaélésre ösztönöz. Ha sikerül megnyerni mások együttérzését, akkor számíthatunk a támogatásukra. Minél több tehát a szenvedés ellen tenni akaró erényes és együttérző ember a társadalomban, annál inkább megéri a gátlástalanabbaknak visszaélni ezzel, és üldözöttnek beállítani magukat akkor is, ha nem érte őket sérelem – vonhatjuk le a következtetést. A nyilvánosság átalakulása is elősegíti az áldozati kultusz divatját. A hagyományos közösségekben az áldozati szerepet hamisítók könnyebben lelepleződtek és súlyosabb büntetésre számíthattak, mint a média és az internet pózőrei.
Az áldozatiság elterjedésének súlyos társadalmi ára van – figyelmeztet Clark. A sérelmek és az üldözöttség kultusza nemhogy segítené a valós elnyomás és diszkrimináció felszámolását, hanem inkább megnehezíti azt, hiszen az együttérzést nem mindig a leginkább rászorulók támogatására pazarolja a társadalom, hanem a náluk gyakran hangosabban panaszkodókra.
Igaz, hogy az uborka görbületének szabályozását nem érdemes ellenpéldaként felhozni a nemzetközi közöny ellen, amellyel a kisebbségi jogok biztosítása iránt viseltetnek. Ki kell lépni a letaglózó áldozati szerepből.