Minap bevásárolni indultunk, és feltűnt, hogy az utcán húsz emberből egy, ha viselt maszkot. Szóvá is tettem, félhangosan morgolódva-zsörtölődve: nem értem ezeket az embereket…! Be sem fejeztem a mondatot, hogy miért nem értem meg őket, mert feleségem máris a szavamba vágott, mondván, hogy lassan-lassan semmivel sem vagyok különb, mint a hangos oltásellenesek. S még azt is mondta, ő inkább azt nem érti, hogy miért hoznak szabályokat – esetünkben a maszkviselési kötelezettséget kültéren –, ha annak betartását senki nem ellenőrzi. Még nem hallott olyan emberről, akit azért figyelmeztettek volna a hatóságok, netán azért bírságolták volna meg, mert nem tett maszkot, vagy azt az állára tolva viselte az utcán.
Bár nehezemre esett, de igazat kellett adnom az asszonynak, ugyanis az emberi természet olyan, hogy nem szereti a tiltásokat, s ha csak egy mód van rá, igyekszik kijátszani őket. Közhely már a Murphy-nek tulajdonított alapigazság, miszerint mindaz, ami jólesik az embernek, az vagy törvénytelen, vagy erkölcstelen, vagy hizlal – de tökéletesen leírja a mi helyzetünket. S hogy mennyire igaza van a feleségemnek, meggyőződhettem egyik-másik boltba belépve: kevés helyen ellenőrizték az oltási igazolást: volt, ahol csak megkérdezték, hogy van-e, s becsületszóra elhitték, hogy tényleg van; s volt, ahol ügyet sem vetettek rá.
Másnap bementem kedvenc turkálómba, ahol egyedi bútordarabokat, üvegholmit, időnként még képzőművészeti alkotást is lehet vásárolni, de azzal a lendülettel, amellyel beléptem a boltba, sarkon is fordultam: bent ugyanis szó szerint egymást érték az emberek, s maszk csak elvétve volt némelyiken, az is inkább tokamelegítőnek használva.
Aztán jött a hétvége. Kies városunkban szabadtéri műjégpályát avattak a főtéren, és a közösségi oldalakon több fotó jelent meg, amelyen maszk nélkül korcsolyázó embert, embereket látni, alatta pedig oltáspártiak és oltásellenesek csaptak össze mantraként darált érveikkel vagy kinyilatkoztatásaikkal. Már nem tartom annyira szórakoztatónak, mint korábban az ilyen eszmecserét – nem jó ez a kifejezés, mert nincs benne sem eszme, sem csere –, de a kíváncsiság rávitt, hogy elolvassak pár bejegyzést. Volt, aki Savonarola meggyőződésével és vehemenciájával nyilatkoztatta ki a maga igazát, állítását jól megválogatott hivatkozásokkal támasztva alá, s volt, aki a szabályok betartásának fontossága mellett érvelt, mondván, hogy a törvény betartása nem fakultatív, tiszteletben kell tartani betűjét és szellemét egyaránt, ha tetszik, ha nem.
A figyelmemet azonban más dolog kötötte le. A maszk nélküli korcsolyázó. Holott azelőtt való nap sajtótájékoztatón hangzott el, és a városháza közleményében is olvasható, hogy „A 600 négyzetméter felületű pályán egyszerre 150 személy tartózkodhat, a maszk viselése kötelező”, jégre lépni pedig csak oltási igazolással lehet. Nos, felvetődik a kérdés, hogy a maszk nélküli ember hogyan került a jégre? Van-e oltási igazolása? Vagy nincs, s nem is kérte tőle senki? Mint ahogy a maszk használatát sem kérték tőle? Tartok attól, hogy senki nem kért tőle – s ezek szerint másoktól sem – oltási igazolást, nem kérte, hogy viseljen maszkot. S ezzel vissza is kanyarodtunk kiindulópontunkhoz: mit ér az a szabály, amelynek nem szereznek érvényt? Ha meg időközben rájöttek, hogy nem jó az a szabály, vagy alkalmazhatatlan, akkor vissza kell vonni. De ha nem, akkor érvényt kell szerezni neki. Különben tartalmatlan betűhalmaz marad.