A Netflixnek, ennek az előfizetéses filmes online csatornának egyre több a nézője Erdélyben is. Fiatalok, középiskolások, sőt nagyobb általános iskolások kedvenc beszédtémái közé tartoznak az ott látott filmek, sorozatok. De a felnőtteknek is, hiszen amikor hazatérnek – ha nem éppen otthon vannak online munkán – szívesen bekapcsolják valamelyik okos készüléküket a telefontól a tévéig és megnéznek egy-egy olyan produkciót, amelyek nem jelentik ugyan a hetedik művészet csúcsát, de a legalsó szinteket sem.
Zömében valahol a középmezőnyben mozognak ezek az alkotások, de a forgatókönyvírás, a rendezés, a színészek összeválogatása, a filmezés maga rendszerint olyan szintű, hogy majd minden mozgókép nemcsak hogy nézhető, hanem foglyul is ejti a nézőt.
Jómagam, néhány héttel ezelőtt, a magának egyre inkább nevet szerző román rendező, Daniel Sandu Az apa elmozdítja a hegyeket című filmjét néztem meg, amelyet a kolozsvári TIFF-en is kitüntettek, és elgondolkodtam, vajon miért is került ez a román alkotás a Netflix műsorára.
A cselekmény voltaképpen egy 2008-as igaz történetet dolgoz fel, amikor egy fiatal pár úgy eltűnik a Bucegi hegység sziklarengetegében, hogy nem találnak rájuk. A rendező és forgatókönyv író Sandu erre fűz fel jónéhány lélektani és társadalmi vonatkozást, megtalálja hozzá a megfelelő színészgárdát, a mindvégig természetes környezetben véghezvitt filmezés és a kisebb digitális utómunka pedig megteremti azt a folyamatos, feszültséggel teli hatást, amely a hasonló filmek legfontosabb kelléke.
Nem véletlen, hogy a film nézettsége a tízes mérőszámig terjedő legfontosabb amerikai adatbázisban elérte a nyolcat. De mindez nem adott még számomra elég magyarázatot arra, hogy a világ óriási filmtermésében hogyan került éppen ez a kimondottan friss román alkotás a Netflixre, és érdekes módon ezt éppen a Korunk folyóirat októberi számában fedeztem fel.
Ez a lapszám ugyanis rendhagyó. Azokat a tanulmányokat közli, amelyek az Európai Unió által támogatott, 2020-as nemzetközi Detect program kutatásai nyomán születtek meg. Szakemberek vizsgálták a szocialista rezsimek összeomlása nyomán újraképződő európai térben a bűnügyi elbeszélések helyzetét, ide értve a televíziós sorozatokat és a filmeket is. A központi kérdés – szögezte le Kálai Sándor, a Korunk októberi vendégszerkesztője, hogy az európai identitás hogyan ragadható meg a hasonló szöveges vagy vizuális narrációkon keresztül.
Nos, az összeállítás egyik szerzője, a norvég Kim Toft Hansen Globális szereplők Európában címmel ír a Netflixről, vizsgálva ennek az egyik legjelentősebb streaming-szolgáltatónak a közönség megszerzésére és az előfizetők hosszú ideig való megtartására vonatkozó stratégiáját a helyi piacokon. Ennek a kulcsa, mutat rá a szerző, éppenséggel az, hogy a Netflix ha meg akarja tartani a globális piacokon szerzett versenyelőnyét, akkor lokalizálnia kell önmagát, azaz nem elég csupán transzkulturálisnak lennie, hanem igazodnia kell a regionális és helyi ízlésekhez. E két fogalom pedig természetesen ebben az összefüggésben országokat és európai térségeket jelent. Ezért szerepelnek műsoraiban egyes kelet-európai államok filmjei, vagy azért száll bele ő maga is olyan filmek támogatásába, amelyek innen származnak.
A Korunk októberi számának azonban minden írása rendkívül izgalmas és napjainkról, arról a világról szól, amelyben élünk. És ez mindenképpen figyelemreméltó a huszonegyedik század harmadik évtizedének a kezdetén, amikor nem is kevesen mindegyre visszanézésre buzdítanak egy olyan közösséget, amely a jelenben él és a jövőre készül.