A pénteki magyarországi Békemenet voltaképpen válasz volt azoknak az állami intézményekben és a magyar Országgyűlésben rendezett gyakorta egyenesen groteszk, sőt ostoba politikai mutatványoknak a sorozatára, melyet az ellenzék hosszú hónapok óta alig titkolt provokatív szándékkal inszcenírozott. A FIDESZ-KDNP nem vette fel a kesztyűt, nem válaszolt hasonlóan agresszív, az állami intézmények rendeltetésszerű működését még inkább lehetetlenné tevő akciókkal.
Nyilvánvaló, hogy a provokációk a tehetetlenségből fakadtak. Az ellenzék minden áron és minden eszközzel ki szerette volna kényszeríteni azt, amivel a kormányt az Európai Parlamentben a és nyugati balliberális képviselőkkel kórusban kezdettől vádolták, a demokratikus játékszabályok megsértését, az állítólagos diktatúrát.
A sajtószabadság felszámolását nem sikerült dokumentálni. Annak ellenére sem, hogy az állami tévé gyakorta valóban a kormányzat szócsöveként működött. Akárcsak a Nyugat legjelentősebb államaiban Amerikában vagy Németországban. Igaz, az utóbbiakban nem a kormányzat volt az, mely a médiát kisajátította, hanem azok tőkéscsoportok, melyek a média szinte teljes spektrumát tulajdonolták, s éppen a sajtó révén magukat a választási kampányokat, s a hatalomra juttatott pártok közvetítésével implicite a kormányokat is „kézben tartották”. Amerikában a demokraták (még Trump alatt is) uralták a közvéleményt, Németországban az Angela Merkel kormányozta kormánykoalíció tette ugyanezt.
Igaz, effélére a magyar kormány is tett kísérletet, a vidéki lapok Fidesz-közeli nagyvállalkozóknak való kiárusításával maga is megpróbálta befolyása alá vonnia a vidéket.
A központi médiában azonban nem csak paritás volt, de ha az internetes fórumokat is tekintetbe vesszük, némi ellenzéki túlsúly is.
Nyilván Magyarországról sem mondható el, hogy tökéletes lehetett volna a sajtószabadság. Az azonban tény, hogy az ellenzék számos országos lefedésű sajtóorgánummal rendelkezett és rendelkezik, melyben megjelenítheti az érveit, megfogalmazhatja a kormányzattal szembeni kifogásait.
Sőt, a Hír tévé és részben az ATV vitaműsoraiban az ellentétes nézetek is akadálytalanul ütközhettek. Még akkor is, ha a moderátoroknak mindkét orgánumban maguk felé hajlik a keze. De ez a viták tárgyilagosságát, a szó klasszikus értelmében vett szólásszabadságot alig befolyásolhatja. A néző a saját józan eszének engedve válogathatott az érvek között.
Mindez azonban nem sokat számított. A vitázó felek ugyanis legtöbbször nem érveket hangoztattak, hanem előregyártott szövegeket mantráztak. Néha türelmesen, máskor indulatosan elbeszéltek egymás mellett. Csak azt hallották meg, amit hallani szerettek volna, s csak azt ismételték, amit a másik fél eleve el sem fogadhatott.
Ami hiányzott, nem a sajtószabadság volt, hanem a vitakultúra. Nem érvek ütköztek érvekkel, bizonyítékok bizonyítékokkal, hanem jobb esetben frázisok, rosszabban merő indulatok. A szembenálló felek – egymás érveinek tényleges mérlegelését kivéve – mindent egyebet megtettek. Így aztán az sem igen volt, amiben egyet érthettek volna. Karinthy híres aforizmáját parafrazálva, mi szerint férfi és nő hogy is érthetné meg egymást, hisz mind a kettő mást akar, a férfi nőt, a nő férfit, ez esetben mindkét fél ugyanazt akarta: a hatalmat. Hogyan is érthették volna meg egymást?!
Pedig a politikai játszmák csak látszólag szólnak a hatalomról. Lényeg szerint a társadalom alapvető problémáinak a megoldásáról kellene szólniuk. És itt van a probléma gyökere. A FIDESZ-KDMP-nek vannak elképzelései, az ellenzéknek sajnos azok sincsenek.
Innen a tehetetlenség. Mészáros Lőrinc és Tiborc István gazdagodása gyenge érvek amellett, hogy az Orbán-kormány helyesen reagál a világjárványra, adekvát álláspontot foglal el a bevándorlással kapcsolatban, kézben tartja a gazdasági folyamatokat, védelmezi azt a nemzeti szuverenitást, mely mérvadó szakemberek szerint is a demokrácia egyetlen megbízható alapja, a globalizmus ugyanis a gazdasági elitek kezébe játssza át a politikai hatalmat is.
Ez a globális politikai elit Magyarországban és Lengyelországban látja legfőbb európai ellenfelét. Ezért a (megalapozottakon túlmenően) a legmegalapozatlanabb vádaktól sem riad vissza. Csakhogy a nemzetállami demokráciával szemben tehetetlen. Az ellenzék is csak a nyugati támogatásra alapozhat. Ezért próbálja rögeszmeszerűen kiprovokálni a magyar kormányzatból az antidemokratikus lépéseket. Esélytelenül.
Ezt mi sem bizonyíthatná meggyőzőbben mint a Békemenet sikere. A választások fognak dönteni. S azok ellen egy demokráciában nem lehet apelláta. Magyarország olyan-amilyen, de jogállam. Sajnos nem kevésbé tökéletlen, mint európai ellenlábbasai.