Katarina Barley, az Európai Parlament alelnöke a Welt am Sonntag múlt heti számában már un. vendégkommentárjának címében is úgy véli, hogy a lengyel Alkotmánybíróság döntése, miszerint az Európai Bíróság ítéletei bizonyos esetekben nem kötelezőek Lengyelország számára, „Az Európai Unió végének kezdet”-ét jelentik. Lengyelország kizárja önmagát az európai jogrendszerből. Brüsszel – véli Barley – egyelőre csupán perlekedik a lengyelekkel, bár a lengyel lépés az Unió alapjait rendítheti meg. A lengyelek veszedelmes példát mutatnak, mely könnyen követőkre talál.
A jóslat teljesedése nem sokáig váratott magára. Orbán Viktor magyar miniszterelnök szinte azonnal a lengyelek mellett foglalt állást. S ha a konfliktus tovább éleződik, bizonyosan mások is lesznek majd.
Nyilvánvalóan két összeegyeztethetetlen törekvés áll szemben egymással: a balliberális többség által az utóbbi években erőltetett szélsőségesen központosított Európai Egyesült Államok álma és a szuverenitásuk fontos elemeit megőrző Nemzetek Európájának kezdeti koncepciója.
A lengyelek arra hivatkoznak, hogy számos más állam alkotmánybírósága is hozott olyan döntéseket, melyek azon az elven alapultak, hogy a nemzeti jog – legalábbis bizonyos aspektusokban – a közösségi jog fölött áll. Németország például 2009-ben és 2019-ben mondta ki közvetve vagy közvetlenül ugyanezt.
Barley arra hivatkozik, hogy a német döntések nem változtatják meg az európai jogrendszert, a lengyelek igen. Igaz, nem az európait, csupán a lengyelt. De az Európai Központi Nemzeti Bank bizonyos döntéseinek elutasítása egész Európa gazdaságának alakulására volt közvetlen hatással. Persze ettől még tényleg nem az európai jogrendszer sérült. A német döntés egész Európára kötelező volt. A lengyel döntés ellenére azonban mindenki, akinek tetszett, továbbra is ragaszkodhatott az európai jogelvekhez. A lengyel parlamenti többség döntése, hogy legálisan átalakítja önnön jogrendszerét, korántsem jelenhetett valamiféle „polexitet”. A lengyelek nemcsak ragaszkodnak Európához, de világosan ki is mondják: „Lengyelország több mint ezer esztendeje európai állam.”
Az alapkérdés, melyet az Uniónak a közeljövőben tisztáznia kell, milyen mértékben avatkozhat bele az Unió a tagállamok belügyeibe”? Amíg ez a kérdés tisztázatlan, az Unió minden fenyegetés, pénzmegvonás meg egyebek ellenére is tehetetlen Lengyelországgal szemben. Ez tényleg kínos tényállás. De legális.
Réadásul nem csak a lengyelek zelegorkodnak. A kérdésben számos más állam, politikus és a szakma is mélyen megosztott.
Az egyik legjelentősebb német politikus és gazdasági szakember, Friedrich Merz, aki 1989-től 1994-ig az Európai Parlament tagja. Ezt követően 2004-ig Bundestag képviselő, 2000 és 2002 közt a Bundestag CDU-CSU frakciójának elnöke és egyben az ellenzék vezéralakja. Ekként Angela Merkel legfontosabb vetélytársa is a párton belüli elsőbbségért. Angela Merkel győz és Merzet félreállítja. A 2021-es választásokon Merz visszatér a Bundestagba, s egyike lesz a kancellárjelölteknek. Armin Laschettel szemben azonban, aki – a még mindig nagyhatalmú – Angela támogatását élvezi, alul marad.
Merz ma is leplezetlenül elutasítja az Európai Egyesült Államok eszméjét. A globalizmus legfőbb ellenszerének a nemzeti kisállamokat tartja, s úgy véli, hogy a demokratikus kapitalizmus csupán ezeknek a kisállamoknak a keretében válhat a piacgazdaság rendeltetésszerű működésének alapjává.
Hasonlóan vélekedik a neves szociálfilozófus Wolfgang Streeck, aki legutóbbi nagysikerű Globalizmus és demokrácia közt. A politikai gazdasástan a bukásra álló neoliberalizmus évtizedeiben című könyvében szintén úgy látja, hogy az a globalizmus, melynek eszméjére az Európai Egyesült Államok ideája is épül, a demokrácia végnapjait jelentheti, hiszen tényleg demokratikus intézményrendszerek, döntési mechanizmusok, rendeltetésszerű gazdaság csupán nemzeti államokban lehetségesek. Sőt, ezekre épülhetnek a nemzetközi együttműködés globális struktúrái, melyek csak és csakis akkor lehetnek működésképesek, ha a nemzetállami demokrácia neoliberalizmus által fokozatosan megbénított demokratikus intézményrendszereinek mintájára építik fel önmagukat.
Az egyes államoknak területi nagyságuktól, népességszámuktól és gazdasági hatalmuktól függetlenül jogi szempontból ugyanolyan egyenlőknek kell lenniük egymással, mint az állam polgárainak, akik testi erő, intellektuális képességek és gazdasági hatalom szempontjából szintén – és természetszerűleg – egyenlőtlenek.
Élvonalbeli értelmiségiek tucatjai vallják, hogy a neoliberalizmus olyan elitdemokráciákat hívott életre, melyeknek polgárait a mesterségesen kreált elitek juhnyájakhoz hasonlatosan terelgetik.
Ennek a mechanizmusnak szemléletes példája annak a fentebb említett Friedrich Merznek az esete, aki kitűnő gazdasági szakemberként, politikusként és rangos értelmiségiként vereséget szenvedett azzal az Armin Laschettel szemben, akinél a német jobboldalnak kevés szürkébb és tehetségtelenebb alakja van. (Ezt nem én mondom, hanem a kudarc miatt mélységesen kiábrándult német mainstream sajtó…)
A valóságidegen eszmék azonban hosszabb távon fentarthatatlanok. Hiába fenyegeti Brüsszel Lengyelországot és Magyarországot pénzügyi szankciókkal, szavazatmegvonással, meg egyebekkel. E két állam és – egyelőre kisebbségben lévő társaik– győzelemre vannak ítélve.
Még ha a győzelemig vaskos megaláztatásokat kell is elviselniük. De nem az az erős, aki üt, hanem az, aki az ütést állja.