A jelek szerint minden jól megy a gazdasági életben, a munkavállalóknak nincsenek követeléseik. A szakszervezetek is mintha behúzták volna féket már hónapok óta, alig hallani fehér karszalag viseléséről, munkabeszüntetésről, sztrájkról, sztrájkőrségről, utcai tüntetésről, felvonulásról. Nem mintha maradéktalanul a sztrájkolókkal szimpatizálna az ember, bár maga is munkavállaló, mikor a mindennapi életet bénítja meg egy-egy megmozdulás. Az esetek döntő többségében a követelések jogosak – ebben, gondolom, megegyezhetünk valamennyien.
Egyszer mesélte egy kedves ismerősöm, hogy Írországba kirándult, s az ország tömegközlekedését többnyire autóbuszok bonyolítják le, a vasúti közlekedés nem annyira fejlett. A mindentudó internetes lexikon szerint „az írek a helyváltoztatások 81 százalékát bonyolítják személygépkocsival, 14,5 százalékát autóbusszal és mindössze 3,5 százalékát vonattal. A teherszállítás 93,3%-át végzik közúton, és csak 6,3%-át vasúton. E vasúti arányok a legalacsonyabbak között vannak Európában” – írja az idézni nem mindig ildomos forrás. Mos, visszatérve ismerősöm történetére: szerette volna megismerni az ország belsejét is, s ennek eszközéül a tömegközlekedést választotta. Értelemszerűen az autóbuszt. Akkor ijedt meg, amikor tudomásul vette, hogy sztrájkolnak a busztársaság alkalmazottjai. De kellemesen csalódott. A derék ír buszsofőrök úgy sztrájkoltak, hogy… nem vettek el pénzt az utastól, nem kértek fuvardíjat. Ezzel két legyet is ütötte egy csapásra. Első: a tulajdonosnak – legyen az akár az állam – kétszeresen is kárt okoztak: egyrészt üzemeltették a járatokat, költségeket okozva ezzel, másrészt megfosztották a bevételtől. Ha csak egyszerűen nem közlekednek, csupán a jegybevétel esett volna ki, az üzemanyagköltséget megspórolták volna a tulajdonosnak. Másrészt maguk mellé állították az utazóközönséget, megnyerve szimpátiájukat az ingyenes fuvarozással. Ismerősöm tehát zavartalanul bolyonghatott az országban, ráadásul ingyen…
Nem tudom, mi lett a sztrájk vége, tény, hogy az ír buszsofőrök az én tetszésemet is elnyerték, ugyanis bebizonyították, hogy úgy is lehet kérni, követelni, ezáltal büntetni, hogy nem okozzanak kárt, bosszúságot azoknak, akik ártatlanok az ügyben, akik nem hibások azért, mert keveset keresnek. Kíváncsi vagyok mikor gondolkodnak majd hasonló módon a mi szakszervezeti vezetőink is. Egyáltalán az állami szektorban foglalkoztatottakon kívül van-e még munkavállalói érdekvédelem?
Holnap már megkezdődik az első őszi hónap, lejárt a szabadságolások, a vakáció időszaka, s ha minden úgy megy idén is, mint a korábbi években, számítani lehet társadalmi megmozdulásokra, bérkövetelésekre – bár, mint említettem, szervezett munkavállalók az állami szektorban vannak többnyire, s ebben a szektorban a bérek viszonylag magasak, legalábbis magasabbak, mint sok, gyengébben fizetett gazdasági ágazatban, főként a magánszektorban.
Vagy netán fásultak a foglalkoztatottak és annak örvendnek, hogy van munka, s abból egy kicsi pénz? Vagy erősebb a munkahelyféltés az immár második éve húzódó járványidőszakban, s a munkavállalók is úgy gondolják a tavalyi keserű tapasztalatok alapján, hogy a kisebb bér is jobb, mint a semmi? Lehet… Nem tudom… Tény, hogy ősszel, télen megnövekednek a kiadásaink, eddig fűtött a nap – olykor még túl sokat is – nemsokára viszont a kályhában kell befűteni, a gázt vagy a villanyt kell nagyobb mértékben fogyasztani… Azaz drágább lesz az élet. S rájövünk, hogy a pénzünk keveset ér. Ekkor fogalmazódnak meg a követelések.
Vagy mégsem? Mert valóban jól mennek a dolgok a gazdaságban? A jogokért való kiállással mindenképp egyetértek. De csak akkor, ha egyik csoport nem helyezi jogköveteléseit mások érdekei elé. Mint tették azt a derék ír buszsofőrök…