Ha Nagybánya nevét halljuk, óhatatlanul a színesfémbányászat és feldolgozás jut eszünkbe, ugyanakkor a magyar festészet megújulása is a csodálatos természeti adottságokkal rendelkező helyszínhez köthető. Ugyanis itt alapította meg 1896-ban Hollósy Simon híres festőiskoláját, itt kezdett kibontakozni a korszerű magyar festészet.
A hét végét volt szerencsém Nagybányán tölteni a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete – közismertebb betűnevén: MÚRE – idei riporttáborában. Nagyon örültem a meghívásnak, ugyanis a 2020-as esztendő mintha kiesett volna életünkből, megtörte korábbi életritmusunkat, felülírta szokásainkat, áthúzta terveinket. Legjobban a közösségi programjaink sínylették meg a bezártságot és a tiltásokat, korlátozásokat, így kénytelenek voltunk lemondani valamennyi szakmai rendezvényünkről. Elmaradtak a 2019-ben szervezett riporttáborainkban született kötetek bemutatói, elmaradt a szakmai szervezet fennállásának harminc évét jelző évfordulós ünnepség, s elmaradtak a tervezett szakmai táborok is. Holott kell az élmény az újságírókat, szükséges kimozdulni a napi rutinból, új helyekkel és új emberekkel megismerkedni.
Korábban alig pár alkalommal jártam Nagybányán. Valamennyiszer nagy hatással volt rám a város hangulatos főtere régi, többszázéves házaival, a főtér egyik oldalát teljes egészében elfoglaló hatalmas, szecessziós stílusú szállodával, a tér szomszédságában figyelmeztető ujjként égre meredő gótikus Szent István-toronnyal. De legjobban a helyi szépművészeti múzeum remek festészeti kiállítása ragadta meg figyelmemet, ott láttam először élőben a nagybányai művésztelep alkotói műveinek egy részét.
Később többször volt alkalmam a nagybányai művésztelep alkotóinak munkáit látni különböző tematikus kiállításokon, a legreprezentatívabbak egyike talán a csíkszeredai Mikó várban a Csíki Székely Múzeum által szervezett, a Magyar Nemzeti Galéria, a Székely Nemzeti Múzeum és a Maros Megyei Múzeum támogatásával megvalósított, A nagybányai művésztelep címet viselő kiállítás volt, 2008-ban.
Korábbi pozitív élményeim alapján örömmel fogadtam el a nagybányai riporttáborba szóló meghívást, s a szervezők által kínált témák közül a nagybányai művésztelepet választottam, ugyanis érdekkelt annak múltja, utóélete, hatása a mai művészetre, és érdekelt az is, hogy vannak-e még követői a híres nagybányai iskolának.
A szerencse összehozott Véső Ágoston festőművésszel, aki előrehaladott korát meghazudtolva – júliusban tölti 90. életévét – rendületlenül dolgozik: fest, és kiveszi részét a helyi művészeti élet szervezéséből. No meg autót vezet. Ő koránál és érdeklődésénél fogva mintegy hidat képez a nagybányai festészet múltja és jelene között, s munkájával talán a jövőt is megalapozza. Már gyerekként ismerte a nagyokat, ugyanis nagymamája a telep mellett vitte művészkocsmáját, számtalan festő koptatta annak küszöbét. Festőtanoncként, művészként még ismerhette Nagy Oszkárt és Ziffer Sándort, nagy tisztelője volt Barcsay Jenőnek. Művészpedagógusként is Nagybánya szellemét próbálta továbbadni tanítványainak, majd a rendszerváltás utáni időszakban Hollósy mintájára tájképfestő tábort szervezésébe kezdett azzal a szándékkal, hogy visszaterelje a helyi művészeti életet a jellegzetesen nagybányai látásmódhoz, megjelenítéshez. Évente jeles erdélyi, anyaországi és nyugaton élő művészeket hív meg az általa szervezett alkotótáborba, kiállításokat szervez, katalógusokat ad ki. A táborokban született munkákból remek válogatás látható a koltói Teleki-kastély legfelső szintjén.
Nagy szomorúságomra nem láthattam újra idén a nagybányai szépművészeti múzeum anyagát, mert az intézmény még zárva tart a világjárvány következtében, de láthattam, megtapasztalhattam, hogy a nagybányai festőiskola szelleme él. Mert mint több művész is hangsúlyozta, a nagybányai iskola nem stílust jelent, hanem szellemiséget.