Negyven évvel ezelőtt egy brassói fiatalember a Szojuz 40 fedélzetén feljutott a világűrbe. Éppen úgy örültem, izgultam végig a visszatértéig tartó hetet, mint egy évvel korábban Farkas Bertalan, az első magyar kozmonauta űrutazását. Lokálpatriotizmusom miatt is szurkoltam Dumitru Prunariunak, hogy minden a legnagyobb rendjén legyen a küldetésén.
Az első – s talán az egyetlen – újság, amely megírta, hogy az első román űrhajós a Cenk alatti városban született, itt járt iskolába, a Brassói Lapok volt. Krajnik Nagy Károly újságíró derítette ki, noha a Kondukátor annyira utálta Brassót, ahol csizmalopásért elítélték, hogy nem szerette volna, ha ezt az egyszerű tényt az űrhajósról szétkürtölik.
1981-ben már rég lemondtam óvódáskori álmomról, hogy űrhajós legyek. Vékonydongájú gyermek voltam, inkább olvasni szerettem, mint birkózni, verekedni, és azt olvastam, hogy az űrhajósok erős fizikumú, intelligens emberek. Beláttam, hogy esélyem sincs átmenni az erőnléti teszteken, s noha nem mondtam le arról, hogy a kozmosz titkainak kutatójaként képzeljem el a jövőmet, azt tudtam, hogy az űrutazást nem nekem találták ki. A csillagász szakma is egyre elérhetetlenebbé vált számomra, főként miután matematika tanár osztályfőnököm egy hülye vagy fiammal nyugtázta puhatolózásomat, hogy mit kellene tegyek, hogy asztronómus legyek.
Amint ma sem mondtam le arról, hogy a Hargita magaslatairól éjszakánként érdeklődéssel kémleljem a csillagokat, úgy csodálom ma is azokat, akik legyőzték a Föld gravitációját és kijutottak a bolygóközi térbe. A keveseket, akik elszakadtak a Földtől. Akik megvalósították gyermekkori álmaikat.
Öt évvel ezelőtt a Cenk Alapítvány űrhajóstalálkozóra hívta a román Dumitru Prunariut, a magyar Farkas Bertalant, a bolgár Alekszandr Alekszandrovot és az orosz Leonyid Popovot. Akik a brassói magyar diákokkal osztották meg élményeiket, gondolataikat.
Dumitru Prunariu vallotta meg akkor: „Kisgyerekkoromtól kezdve repülni akartam. Becsuktam a szemem, és elképzeltem, mint lebegek a hegyek, a völgyek fölött. Mindig is lenyűgözött a kék mélység, a végtelen magasság. Végül repültem a világűrben. A világűrben, ahol nem egy házhoz, nem egy utcához, nem egy országhoz tartozol, hanem szülőbolygódhoz kötődsz. Utadról megerősödve térsz vissza a Földre, és közelebb érzed magad az embertársaidhoz, a természethez.”
Arra a kérdésemre, hogy befejezettnek tekinti-e a küldetését, így válaszolt: „Onnan fentről sok mindent látsz, és sok mindent másként látsz. Lenyűgöz az atmoszféra vékonysága, beléd hasít a felismerés, hogy milyen könnyen tönkre tudjuk tenni a világunkat, ha nem tudjuk megállítani a környezetszennyezést. A küldetésemnek most azt tekintem, hogy beszéljek erről a felismerésről, hátha meg tudjuk védeni ezt az oly kiszolgáltatottnak tűnő bolygót, bolygónkat.”
A brassói űrhajóstalálkozón Farkas Bertalan elmesélte, hogy amikor Bajkonurból, a csillagvárosból visszatért Budapestre, a Kossuth téren erdélyiek egy csoportja odakiáltotta neki: Te vagy a mi űrhajósunk! Nekünk brassóiaknak ma már két űrhajósunk van, így a felelősségünk is nagyobb, mint másoké. Mindketten cselekvésre szólítottak és szólítanak fel. A Föld nevében, a Földért.