Jó pár évvel ezelőtt Németország délnyugati részén – Baden-Württemberg tartományban – járva elcsodálkoztam az ismerőseim által mondottakon: Freiburgban nagyon sok nyugdíjas lakik. A sok egyetemista mellett. S azt is elmondták, hogy miért: alacsonyabb a lakások bérleti díja, jobb a klíma és olcsóbb a megélhetés, mint teszem azt Hamburgban vagy Berlinben. Az utcákon is látszott, hogy nem az aktív lakossági réteg lakik ott többségben, ugyanis jóval több olcsóbb autó futott, mint a nem messze lévő Stuttgartban. Csodálkoztam azon, hogy az emberek mobilisabbak mint nálunk, oda költöznek gondolkodás nélkül, ahol jobb kereseti lehetőséget találnak, a lakást pedig általában nem vásárolják, hanem bérlik. A vásárolt lakás ugyanis röghöz köt, a bérleményt bármikor könnyebb elcserélni más bérleményre, mint a régi házat eladni és újat vásárolni.
Minap jutott eszembe ez a kis, akkor számomra furcsának tűnő tapasztalat, mikor körképet készítettünk kollégáimmal a Hargita megyei ingatlanárakról és a havi bérleti díjak mértékéről. Az eredményen pedig legalább olyan mértékben elcsodálkoztam, mint a korábban vázolt németországi tapasztalaton. Kiderült ugyanis, hogy közönséges halandó számára felfoghatatlanul magasak a lakásárak. Míg az átkosban egy jobb panellakás – jó na: blokklakás – ára nagyjából megegyezett egy autó – azaz Dacia – szabadpiaci árával, azaz olyan 150 ezer lej volt, ma egy lakás árából három olcsóbb új autót lehet vásárolni. Akkoriban a 2000 lejes kereset amolyan átlagos volt, tehát lakás vagy autót lehetett vásárolni 7-8 év keresetéből, ha az ember nem evett, nem vásárolt semmit, csak élére rakta a pénzét. Vagy megélt a házastársa keresetéből.
Ma egy jobban kereső, korosabb tanár körülbelül 800 eurót kap havonta, évente durván kerekítve 10 ezer eurót. Egy olcsóbb hazai gyártmányú autót egy év keresetéből simán megvásárolhat, a lakásra azonban ugyancsak hét-nyolc esztendeig kell kuporgatnia a pénzét, vagy húsz-harminc évbe adósságba temetkezik, ha jelzálogkölcsönhöz folyamodik lakóingatlan vásárlására.
Az árak tehát az eget verik. Főként, ha azokat nem más városok, más országok lakásáraihoz viszonyítjuk, hanem az itteni keresetekhez. Ezért van az, hogy a kis felületű lakások kelendőbbek – ugyanis kicsi pénz, kicsi lakás, kicsi kényelem. Aztán a kölcsön törlesztése után arra megy rá a következő pár esztendő, hogy nagyobb lakást keressen az ember.
Az ingatlanügynökök azt mondják, hogy meg sem kell hirdetniük a kétszobás lakásokat, már várólista van a vásárlókkal, amint akad egy eladó apartman, annak már több vevője is akad. Nem így a nagyobb lakásokat, azok iránt kisebb a kereslet.
Érdekes módon a kertes házak iránt nőtt meg az igény az elmúlt világjárványos, kijárási tilalmas, megszorításos esztendő alatt, ugyanis akinek volt egy kis udvara, zsebkendőnyi kertje, nem szorult be a négy fal közé, mint tömbházlakó társa.
Ha végig megyek az utcánkon, pár eladó házat látok. Kíváncsiságból rákerestem az ingatlanügynökségek honlapján, hogy mennyiért kínálják ezeket a lakásokat, s elhűlve olvastam a számokat: 80 ezer euró, 130 ezer euró. Egy kisebb vagyon… Ennyi pénz nincs is… – szoktuk mondogatni. De ezt tapasztalják az ingatlanügynökök is, a tulajdonos vágya, elképzelése nem mindig egyezik a piaci kereslettel – főként a fizetőképes kereslettel –, így évekig árulnak egy-egy eladó ingatlant, ami szerintük talán nem is annyira eladó… De a pár eladó ház mellett rengeteg üres, lakatlan házat látni: a fiatalok elköltöztek, az idősek vagy a fiatalokhoz költöztek segíteni a háztartásban, a mindennapi előteremtésében, a gyermeknevelésben, vagy kihaltak. Előbb-utóbb ezek az ingatlanos is eladóvá válnak. Kérdés, hogy lesz-e aki megvásárolja…
Talán nálunk is afelé halad a világ, hogy ne ragaszkodjunk a magántulajdonú lakáshoz, hanem a jobban fizető munkához, bárhol legyen az. Nálunk viszont ez településeink, közösségeink feladásával jár. Ami túl nagy ár az egyéni boldogulásért…
Vagy mégsem?