Kissé felvágós ismerősöm henceg azzal, hogy náluk a cégnél még a köztisztasági menedzserek, azaz a takarítónők is egyetemet végeztek.
Első hallásra úgy tűnik, minden a legnagyobb rendjén van a felsőoktatási intézmények háza táján, az egyetemek akárcsak a múlt évszázad ötvenes-hatvanas éveiben az anyagi és erkölcsi fejlődés zálogának tekinthetők. Hogyan is állunk?
Olvasom Chad Wellmon történészprofesszornak a Chronicle of Higher Education hasábjain megjelent esszéjét, amelyben hangot ad annak az aggályának, hogy világszerte eltűnőben van a felsőoktatás átalakító erejébe vetett hitünk. Okkal.
Wellmon esszéjében a felsőoktatás társadalmi szerepének átalakulását tárgyalja a második világháború utáni időszakban, s arra a kérdésre keresi a választ, hogy mennyiben szolgál ma közérdeket a felsőoktatás. Felidézi, hogy az ötvenes és a hatvanas években Amerika a technológiai innováció, a gazdasági növekedés, a kultúra védelmezőjének és a civilizáció bölcsőjének tekintette az egyetemeket. A háború utáni években számos politikai és tudományos gondolkodó érvelt amellett, hogy a diplomás elit segítheti Amerikát vezető szerephez a hidegháborús vetélkedésben. Sokan abban is bíztak, hogy az egyetemeken képzett szakértő elit képes lesz racionális és pragmatikus döntésekre a meddő ideológiai viták helyett. A hetvenes évekre azonban minden megváltozott. Az egyetemi tömegképzést egyre kevésbé tekintették a haladás letéteményesének. Mivel az egyetemet végzettek jobb állásra és magasabb keresetre számíthattak, egyre nőtt a kereslet a diplomára. Amit az egyetemek igyekeztek kielégíteni. Közben diplomagyárakká váltak. Ekkor már nem a közjó előmozdítását tartották az egyetem feladatának, hanem az egyéni boldogulás elősegítését. A diákok saját jövőjükbe befektető ügyféllé, az egyetemek pedig üzleti vállalkozássá váltak.
Mára az amerikai álom szertefoszlott: kiderült, hogy a felsőoktatás legalább annyira szolgálja a társadalmi különbségek nemzedékeken átívelő átörökítését, mint amennyire lehetővé teszi a szegényebb, de tehetséges fiatalok felemelkedését. Wellmon azt is súlyos problémának tartja, hogy az egyetemek nem a szabad és termékeny vita fórumai, hanem a kultúrharc inkubátorházává váltak.
Az egyetemek nálunk is lassan-lassan diplomagyárakká vedlenek. Hamarosan nem tűnik dicsekvésnek, hogy a takarítónők is egyetemet végzettek, több lesz az olyan vállalat, intézmény, ahol így lesz, mint ahol nem.
És nem kizárt, hogy valósággá válik a bukott diákok kedvenc poénje.
A lakatosműhelybe új munkatárs érkezik. A főnök seprűt nyom a kezébe, hadd seperje össze a fémforgácsot. Amikor tíz perc múlva visszajön, látja, hogy a fiatalember ugyanott áll, ahol hagyta, a forgácsok pedig a padlón.
– Miért nem sepert fel? – reccsen rá az új munkatársra.
– De főnök, én egyetemet végeztem! – feleli az ifjonc önérzetesen.
– Miért nem mondta előbb? Megmutattam volna, hogyan kell sepregetni – válaszolta mosolyogva a részlegvezető. Vicc ide, vicc oda az egyetemeknek vissza kellene fordulniuk a múlt század közepének gyakorlatához. Sőt korábbi idők, az athéni iskola gyakorlatához, hogy betöltsék igazi szerepüket: a közjó előmozdítását. Erre és nem a családi kiváltságok átörökítésére van szükségük a kelet-európai társadalmaknak.