A demokrácia legfontosabb vonása, hogy a társadalom tagjai kölcsönös felelősséget éreznek egymás iránt. Ennek a kölcsönös felelősségnek az alapja, az empátia, melynek – mint alig egy évtizede félreérthetetlenül kiderült – neuronális alapjai vannak: az úgynevezett tükörneuronok. Ezek segítségével nem csupán önnön gondolatainkat vagyunk képesek tudatosítani, de azt is, hogy mások hasonló esetekben mit gondolhatnak és érezhetnek.
A tükör neuronok létezésére majmokon végett kísérletek során egy Giacomo Rizolatti nevű olasz biológus ébredt rá. Aztán kiderült, hogy ezt a képességet – természetesen – mi emberek is magunkkal hoztuk az állatvilágból. Nagy szerencsénkre, hiszen nélküle az ember társadalmi létének legfontosabb feltétele, a kölcsönösség nem alakulhatna ki. A tükörneuronok teszik lehetségessé, hogy mások helyébe gondolhassuk magunkat, sőt ami talán ennél is fontosabb, hogy mások szemével szemlélhessük önmagunkat, azaz elképzeljük, mit gondolhatnak rólunk mások.
Ekként azonban cselekedeteinket a nélkül, hogy ennek akárcsak tudatában is lehetnénk, mások kimondatlan elvárásai irányítják. Igyekszünk megfelelni annak a képnek, melyet szeretnénk magunkról kialakítani. Ezt a képet azonban mi magunk is a társadalom más tagjainak az ideális állampolgárról, ideális férjről, apáról kialakított elképzeléseihez igazítjuk.
Az emberközi viszonyok alapelve ugyanis a kölcsönösség. Én megpróbálok emberségesen bánni másokkal, hogy elvárhassam, mások is emberségesen bánjanak velem. A szerelem is csak akkor méltó a nevére, hogy ha kölcsönösségen alapul. Az üzleti kapcsolatok alapja is a kölcsönös bizalom. Ha nem bízunk meg egymásban, lehetőleg elkerüljük egymást. Ha nem hiszünk a politikusaikban nem választjuk meg őket. Ha korábbi tapasztalataink miatt nem tetszik valamelyik filmrendező stílusa, nem nézzük meg a filmjeit, ha nem rokonszenves számunkra egy regényíró nem olvassuk a regényeit. És megfordítva. De ha mi nem vagyunk rokonszenvesek neki, ő sem nekünk szánja majd a regényeit.
Felelősséget érzünk egymásért, hiszen „egymás nélkül – József Attila szavaival élve – sötétben vagyunk”. A kölcsönös felelősségérzet tesz bennünket kisebb nagyobb közösségekké. Családdá, szomszédsággá, településé, régióvá, nemzetté, európai polgárokká, emberekké.
De nem csak kortársainknak tartozunk felelősséggel, de elődeinknek és utódainknak is. Az elődök esetében ez magától értetődik, hiszen mindenünket tőlük kaptuk, szüleink neveltek fel, tanáraink tanítottak, távoli őseink teremtették meg azt a nyelvi-kulturális közösséget, más szóval azt a nemzetet, melybe beleszülettünk. Tőlük kaptuk városainkat, gazdaságunkat, természeti környezetünket. Mindezt azonban csupán gondjainkra bízták, hogy óvjuk és szépítsük, s majd mi is tovább adjuk utódainknak.
Ezen a ponton azonban megszakad a kölcsönösségek láncolata. Az idő ugyanis egyirányú, a történelem folyamatai megfordíthatatlanok. A következő nemzedékek már nem szolgáltathatják vissza nekünk azt, amit tőlünk kaptak. Amiből látszólag az is következne, hogy mi sem tartozunk nekik felelősséggel.
Korábban ez nem egészen volt így. A gyerekeknek a szülőket öregkorukra el kellett tartaniuk. Tehát amit gyerekkorukban kaptak, felnőttként vissza is szolgáltatták támogatásra szoruló szüleiknek. Később ezt a funkciót a nyugdíjrendszer és a társadalombiztosítás egyéb ágai, az egészségügy, az öregotthonok és egyebek vették át.
Ezzel azonban a család egy olyan közvetlen kötelezettségtől mentesült, melynek hiányában fokozatosan ki is üresedett. Ezt a következményt, ha lett volna hozzá szemünk, látnunk kellett volna. De nem volt. A családnak korábban érdeke volt lehető legtöbb gyereket világra hozni és felnevelni, mert a gyerekek jelentették az öregkor garanciáját. A nyugdíjrendszer azonban már azokból a járulékokból tartja el a nyugdíjast, melyet az munkaképes korában maga fizetett be.
A mai fiatalokat ma már semmi nem kötelezi arra, hogy gyerekeket neveljenek, hiszen öregkorukra nem a gyerekek, még csak nem is a társadalom fogja eltartani őket, hanem egy semleges intézmény a nyugdíjrendszer. Mely Nyugaton sok helyütt még csak nem is állami. A nyugdíjas csak azt a pénzt vagy annak egy részét kapja vissza, amit egykor maga bízott nem a gyerekeire, hanem a nyugdíjalapra. Így aztán a gyerek úgy érezheti voltaképpen semmivel sem tartozik sem a szüleleinek, sem a gyerekeinek. Sőt, az utóbbiakat már megsem szüli. Mert minek. Csak fölösleges kiadásokkal járhatnának. Ennek a gondolkodásmódnak az „eredményeit” már ma is a bőrünkön érezhetjük. Nyugati társadalmaink fatálisan elöregednek, s távlatilag jól láthatóan szét is hullanak.
De van az idő irreverzibilitásának egy jóval súlyosabb következménye is, mely a későbbi nemzedékeket fogja sújtani. Nem csak a bennünket időskorunkra végül mégiscsak (a legalábbis közvetve) eltartó, de mind jobban fogyatkozó utódaikkal szemben lehetünk felelőtlenek, de a későbbi nemzedékekkel szemben is. A természeti környezet embertelen pusztításának következményeit ugyanis nekik kell viselniük. Teljesen ártatlanul, hiszen mi éppen tőlük veszünk el valamit, amit már nem lehetünk képesek visszaszolgáltatni, hiszen a pusztítás irreverzibilis. Ráadásul mi már nem is leszünk.
Arra soha nem gondolunk, hogy amit elfecséreltünk, az tulajdonképpen nem is volt a mienk, hanem az előző generációké, melyek néhány ezer éven át őrizgették nekünk.
A nyugdíjrendszer, a tudományos-, majd az ipari forradalom csupa csodálatos találmánya volt az emberiségnek. A civilizáció világra szóló vívmányai. Csak a virtuális következményekkel nem számoltunk soha… Azzal, hogy a természet, a társadalom, biológia legalapvetőbb törvényeinek ismerete nélkül avatkoztunk bele a természet, a társadalom, a biológia folyamataiba.
Csak úgy vaktában, ahogyan a magyar nyelv a maga megszokott pontosságával kifejezi. S nem gondoltunk rá, hogy mire felnyílik a szemünk, ha – a szó tulajdonképpeni értelmében – felnyílik egyáltalán, nem lesz-e késő.
Jóvátehetetlenül…