Munkatársai, barátai, ismerősei Zsekának nevezték. Én inkább Istvánnak szólítottam, amikor az évek során hol itt, hol ott találkoztunk az országban, és mindig meg akartam kérdezni tőle: miért Zseka? Ki volt a keresztapa vagy a keresztanya? Vagy talán már a középiskolások névrövidítő igyekezete faragott Kolozsváron a Zsehránszkyból Zsekát? Netán az ugyanott egyetemista magyar bölcsészek nyelvújító kedve? Esetleg újságírói pályájának kezdetén, a Megyei Tükör immár távolba vesző éveiben, vagy az Ifjúmunkás forgatagában valamelyik kezdő vagy tapasztaltabb kolléga gondolta, hogy egyszerűbb így emlegetni? Tőle, sajnos, már nem tudom megkérdezni, mert ez a kínkeserves pandémia hetvenhét éves korában, néhány nap alatt, véglegesen beírta nevét az áldozatok közé. De az elmúlt órákban mindenféle hazai médiumban,– és nem csak a magyarban – olyannyira meghitt, szép és őszinte szavakkal és olyan sokan emlékeztek rá, hogy biztos vagyok benne, előbb-utóbb felbukkan majd a magyarázat is. És talán fény derül arra is, hogy már kora fiatalságától kezdve neve miért forrott össze elválaszthatatlanul a színházzal, általában a hazai színjátszással, de különösképpen az erdélyi magyar színházi élettel.
Valamikor, a múlt század hetvenes éveiben, legalább tíz napon át, együtt üldögéltünk Sepsiszentgyörgyön az első Nemzetiségi Színházi Kollokviumon és utána majd mindig, majd mindenhol találkoztunk, ahol valamiféle hazai színházi seregszemle szökött szárba, vagy bontakozott ki, és legutóbb, ha jól emlékszem, 2014-ben, éppen a csíkszeredai Interetnikai Fesztiválon. De hát azóta ő még jónéhány hasonló, gyergyószentmiklósi és székelyudvarhelyi fesztivált nézett végig és ott volt különben is minden olyan előadáson, ahová hívták, legyenek állami vagy helyi színházak. És nagyon sok helyre hívták, mert szerették a szakértelmét, a tárgyilagosságát, a sokszempontúságát, ahogyan észrevette az újító rendezői szemléletmódokat ugyanúgy mint a bravúros színészi teljesítményeket, a díszleteket, a fénytechnikát, a mozgáskultúrát, vagy bármi mást, ami ennek a varázslatos művészetnek a kelléke. És amint értékelő írásaiban soha nem maradt csupán az irodalmi értelmezések szintjén, hanem a színmű előadása nyomán létrejövő élményt elemezte, ugyanúgy hozzákötötte mindezt ahhoz a társadalmi valósághoz, azokhoz az egyéni lélekrajzokhoz, amelyek korunk, napjaink jellemzői. Meggyőződésem, hogy őszintén hitt a színpadi élmények katartikus hatásában, soha nem adta fel azt a humánus gondolkodásmódját, hogy a művészet szebbé-jobbá tudja tenni még azt a világot is, amelyet újságíró szemmel minden részletében még alaposabban és még kritikusabb szemmel figyelt meg. Ez jelentette a forrását mindazoknak a derűs, máskor meg szomorkás és kesernyés, olykor pedig kimondottan szatirikus jegyzeteinek is, amelyek hétről-hétre, itt a Bukaresti Rádióban elhangzottak. Minden bizonnyal az elkövetkező hetekben, hónapokban nagyon fog majd hiányozni a hallgatóknak ez a hangnem. Az a könnyedség, ahogyan az ország, a világ és saját közösségének a sorsát képes volt néhány perc alatt egymáshoz kapcsolnia. Ahogyan mindig meg tudta találni azokat az időszerű témákat, amelyeknek akár rövid kibontása is hozzá segítette követőit ahhoz, hogy jobban tudjanak tájékozódni, hogy ott legyen az előterükben a gyakran éppen eltitkolni óhajtott háttér.
Több évtizedes sajtómunka Kolozsvártól Bukarestig, Sepsiszentgyörgytől Nagyváradig és nem csupán a megírt szövegek hosszú sora, hanem az a konok kitartás, ami az olvasó és a hallgató előtt rendszerint nem látszik: a lap- és műsorszerkesztések megannyi gondja-baja, folyamatos küzdelem az időpontokhoz kötött rendszeres megjelenésért, a minőségért. És ráadásként még a romániai kisebbségek javáért folytatott jónéhány esztendőnyi magasrangú állami tisztségviselés, sok olyan kezdeményezéssel, amelyek immár napjainkban marandó folyamatokká lényegültek. Igen, ez volt Zsehránszky István élete. És közben ezernyi, milliónyi apró részlet, hangulattöredék, hanglejtés, gondolatfoszlány, amelyeket barátai, ismerősei, munkatársai immár ezzel a rövid szóval őriznek meg: Zseka.