1989 táján, amikor mindannyian az úgynevezett rendszerváltások lázában égtünk, az egyik leggyakoribb fogalom, amely a politikai diskurzusban előfordult, a szubszidiaritás volt. A latin eredetű terminus a demokratikus politikai rendszer egyik meghatározó elvét rögzíti: a társadalmi problémákat azokon a szinteken kell és lehet valóban hatékonyan megoldani, ahol azok létrejönnek.
Az elv szorosan kötődik a demokratikus politikai rendszerek egy másik meghatározó követelményéhez, a kompromisszumkényszerhez, azaz a szemben álló álláspontok kölcsönösen elfogulatlan (azaz nem érzelemmentes – mert az soha nem lehetséges –, hanem az indulatoktól függetlenített) megvitatásához, és azoknak a mindenki számára elfogadható engedményeknek a felkutatásához, melyek a hosszú távú megoldások megtalálását lehetővé teszik.
A fogalomnak akkortájt – a szélsőségesen centralizált diktatúrákból jövet – különös jelentőséget kellett tulajdonítanunk. Az elv nekünk, kisebbségieknek még többet ígért, mint a többségnek, hiszen azt jelentette, hogy saját ügyeinkről saját közvetlen életvilágunkban dönthetünk. Külső beleszólás nélkül vagy a velünk együttélő legtöbbször kisebbségi „többségiekkel” értelmes egyetértésben.
Ezek a célkitűzések részben megvalósultak, hiszen létrejöttek azok a központi hatalomtól némileg független helyhatóságok, melyekben magunk választhattuk meg vezetőinket, vagy legalábbis befolyásolhattuk a helyhatóságok döntéshozó szerveinek megválasztását és működését.
Örömünk, sajnos nem lehetett teljes, hiszen az elvet az az Európai Unió is csak részben alkalmazta, melybe mi, kelet-közép-európaiak mindannyian törekedtünk. Az elv főként az államok közti viszonyokra bizonyult érvényesnek. Az egyes államokon belüli régiók viszonylatában már nem. Hogy egy adott területen milyen hivatalos nyelvek beszélhetők, milyen kulturális szimbólumok használata jogosult vagy jogosulatlan, hogy az országos többséghez tartozó helyi kisebbségek helyi dominanciára vonatkozó igényei milyen mértékben korlátozhatók, az már az egyes államok hatáskörében maradt.
Így aztán számos alapvető vonatkozásban maradt minden a régiben. A szubszidiaritás-terminus fokozatosan eltűnt a politikai diskurzusból, vagy egyenesen az úgynevezett szeparatista törekvések szinonimájává vált. Ráadásul az utóbbi korántsem a kisebbségi közösségek államon belüli önrendelkezésének valamiféle formáját, hanem az államból való kiválás – Alkotmány által szigorúan szankcionált – törekvését „jelentette”.
Az utóbbi évtizedben a fogalom az Európai Unióban is mind kevésbé érvényesülhetett. Az egyes államok által delegált bürokraták, a biztosok által alkotott Európai Bizottság, azaz az európai kormányzat nem csak az Európai Tanácstól, azaz az állam és kormányfők által képviselt legfőbb döntéshozó szervtől, de számos esetben magától a közvetlenül (tehát demokratikusan választott) Parlamenttől is függetlenítette magát. Egyre több kompetenciát tulajdonított ki. A célt az Unió vezető államai, főként Franciaország világosan meg is jelölték: az európai „népek” közti „szolidaritásra” alapozott Európai Egyesült Államok megvalósítása. Azaz a francia állam centralizált modelljének az egész európai politikai rendszerre való kiterjesztése.
A tervet Németország kétségek közt fogadta. Politikai szempontból számára is imponálónak tűnt, hiszen ily módon akaratát akadálytalanul érvényesíthette, csakhogy hamar rá kellett ébrednie, hogy a kivitelezés terheit gazdasági vonatkozásban gyakorlatilag neki kell vállalnia. Franciaország Macron személyében ötletel, Németország pedig finanszírozza a túlközpontosításból fakadó francia deficitet.
Németországot végül a bevándorláspolitika kudarcai kényszerítették arra, hogy – ha komoly gazdasági fenntartásokkal is, de Franciaország oldalára álljon. Csak a központosítás teremthet lehetőséget arra, hogy az illegális bevándorlás virtuális haszonélvezői a terheket „méltányosan” szétterítsék minden tagállamra.
Az Európai Egyesült Államok ötletéhez azonban meg kellett nyerniük a kisebbeket is. S erre egyetlen megoldás kínálkozott, az klasszikus oszd meg és uralkodj. A nemzetállami nacionalizmus legitimálása. A szuverenitásról, azaz a szubszidiaritás államok közti változatáról való lemondás fejében az egyes államok fokozatosan a korábbinál is szabadabb kezet kaptak arra, hogy belső szubszidiaritást eltökélten felszámolják. Ami főként a nyelvi-kulturális kisebbségek jogainak durva megnyirbálását, az úgynevezett államnyelv erőltetett terjesztését, a kisebbségi nyelvhasználat szívós visszaszorítását jelentette. S mivel ebben a kérdésben az európai államok többsége érdekelt, gyakorlatilag mindenki beadta a derekát.
Az Európai Egyesült Államok egy olyan különös államszövetségnek ígérkezik, melyben a tagállamok – a nyelvi-kulturális identitáson kívül – szuverenitásuk minden lényeges elemét feladják. Hogy egy ilyen nyelvi-kulturális szempontból szuperszuverén, de egyébként politikai-gazdasági szuverenitásukat feladó konglomerátumból mi fog kikerekedni, azt csak a jó ég tudhatja. Félek tőle, hogy a nyelvi-kulturális szuverenitás, azaz mai szóval a nemzetállami önérzet nem erősíteni fogja az Unió kohézióját, hanem szét fogja robbantani azt.
A fentiekből talán nyilvánvaló, hogy a valóban elfogadható megoldás nem a szubszidiaritás államok közti változatának, a szuverenitásnak a felszámolása, hanem az államokon belüli szubszidiaritás (azaz a helyi önrendelkezés, más szóval: a belső szuverenitás) kiterjesztése lenne. Az Európai Unió nyelvi-kulturális sokszínűségét csak és csakis így lehetne összeegyeztetni az egyes államokon belüli, s a bevándorlással tovább bővülő nyelvi-kulturális sokszínűséggel.
Ez az összhang teremthetné meg az európai értékeknek azt a kohéziós rendjét, mely a jobb sorsra érdemes államszövetség valóban demokratikus jövőjét megalapozhatná.