Nem tudunk eléggé naivak lenni. Én már jóideje tudok az ujgurok kínai tragédiájáról. Ismerek vallomásokat, szatelitfelvételeket, azt a nyelvet, melyen a leleplezések nyomán a kínai hatalom Nyugatnak szánt tévéadásaiban és a „jelenségről” kiadott „fehér könyvében” beszámol.
És mégis az igazság diadalaként nyugtáztam, amikor Biden frissen kinevezett külügyminisztere, s azt követően Kanada és Hollandia kormányzatai is népírtásnak minősítették azt ami Hszincsiang tartományban, azaz az Ujgur Autonóm Terület internáló táboraiban lezajlik. A genocídium közismerten a nemzetközi jog legsúlyosabb bűntette. Igaz, a jogászok közt rögtön ki is tört a vita, hogy a kifejezés valójában alkalmazható-e az adott helyzetre. A népírtás ugyanis fizikai megsemmisítést jelent. Egy népesség egy részének vagy éppenséggel zömének kiirtását.
Kínában azonban nem egészen ez történik. Nem azért, mert a kínaiak a táborokat „szakmai továbbképző intézményeknek” nevezik. Nyugati szakemberek szerint ugyanis valójában átnevelő táborokról van szó, amilyenek a Sztálinizmus legsötétebb esztendeiben a Szovjetunióban, majd minálunk Kelet-Európában is üzemeltek. Csakhogy itt nem pusztán kommunistákat igyekszenek faragni foglyaikból, hanem kínaiakat.
Valahogy úgy, ahogyan Reinhard Heindrich a Hitler által elfoglalt Szudéta-vidék helytartója szándékozott: „Mi ebből a cseh csőcselékből a régi módszer szerint most megpróbálunk németeket faragni.” A régi módszer, melyre Heyndrich utalt feltehetően az a francia nemzetépítési stratégia volt, mellyel a francia állam alig száz esztendő alatt egy soknemzetiségű országból színtiszta francia nemzetállamot faragott. A bukás után a csehek „emberségesebbek” voltak. Ők csak elűzték a terület gyakorlatilag teljes német identitású civil lakosságát. A „kivándorlásnak” százezrek estek áldozatul. A szovjet felszabadítók helyeslése és a nyugati szövetségesek tapintatos hallgatása mellett.
A kínai eljárás inkább a Heyndrich-félére emlékeztet. Hatékonyabbnak tűnő módszerekkel. Azaz nem népírtásról, azaz genocídiumról van szó, mint az alacsonyabb rendű, az emberiséghez méltatlan fajoknak tekintett zsidók és romák esetében, hanem a nemzetközi jogban nem létező, de a jogászok vitáiban már előforduló etnocídiumról, amikoris egy elvileg emberszámba vehető közösséget nyelvi-kulturális szempontból semmisítenek meg. A mai Kína esetében az ujgurokat a legkíméletlenebb lélektani és fizikai kínzásokkal egy új népcsoport tagjaivá – a Nyugatra menekültek vallomásai szerint – testi-lelki roncsokká nemesített kínaiakká „alakítják át”.
Amikor az – immár kormányszintűekké emelkedett – nyugati tiltakozásokat olvastam, némi elégtételt éreztem, hiszen, lám, a kisebbségi kérdésben is lehetséges a nyugati tisztesség és együttérzés. Jelentős államok és nemzetközi intézmények tiltakoznak a kisebbségellenes visszaélések ellen, s összehangolt szankciókkal igyekszenek, a nemzetközi jogot megsértő államok ellen fellépni.
Lelkesedésem csak akkor lohadt le, amikor alaposabban is utána olvastam a kérdésnek és kiderült, hogy bár a vádak nem csak igazak, de borzalmasabbak is annál, mint amilyennek vistai magányomból gondoltam őket, a figyelem nem, de legalábbis nem főként ezeknek a borzalmaknak köszönhető.
Hszincsiang tartományt a kínai-amerikai konfliktus teszi központi jelentőségűvé. Az ujgor népesség tömege ugyanis (még ha – az átnevelőtáborokban „képzett” – kirgizeket, kazahokat, és más altáji török nyelvet beszélőket is számításba vesszük) az egymilliárd valahány millió kínaihoz képest a quantité negligable. Tizenvalahány millió. A problémát az növeszti nemzetközi méretűvé, hogy Kínának a muszlim népességgel nagyjából ugyanaz a problémája, mint Amerikának vagy Európának. Elvben egyetlen gégemozdulattal felfalhatók lenének. Csakhogy a muszlimok – ezt Európa még nem akarja megérteni, a kínaiak – (ők ebben is előttünk járnak) már tudják – : a szó megszokott értelmében – asszimilálhatatlanok. Következésként – mivel valamiféle tényleges autonómiára, sőt – Marx Károly ments! – önálló államiságra is töreked(eht)nek, Kínára nézve úgymond életveszélyesek. Ez a feltevés első hallásra légből kapott túlzásnak tűnik, de ha azt is figyelembe vesszük (amiről jobbára hallgat a fáma), hogy ezen a területen található a világelsőségre törő kínai állam atomfegyver kísérleti-terepe és űrrepülő-tere, a dolog rögtön érthetővé válik. Az Oroszország, egy sereg muszlim állam, sőt – a szintén gyanús – Tibet által határolt területen immár tényleg nem babra megy a játék. S a nagy cél – mint tudjuk – mindig is szentesíti az eszközöket! S mivel – ha világhatalomról van szó – az amerikai ellenfél sem humánusabb, Kínának ugyan mitől lehetének gátlásai?
Azaz itt sem pusztán emberi vagy (a nemzetközi közösség által csak fél szájjal elismert ) közösségi jogokról van szó.
Az ujgurok „védelme” sajnos pusztán, de legalábbis nagyrészt a fokozódó katonai feszültségek puszta velejárója. Háborús argumentum…
A Nyugatot továbbra sem a kisebbségek gondjai nyugtalanítják…