Mind több jel utal arra, hogy a Nyugat, mióta úgymond utolérte önmagát, kezd kifejezetten kommunisztikus vonásokat ölteni. Az Európai Unió központjában Marx-szobrokat avattak, nem is akárki, az Európai Bizottság volt elnöke. Amerikában meg egy echt moszkovita, Sanders, aki lakodalmát is Moszkvában tartotta, az előválasztásokon csak hajszállal maradt alul Jo Bidennel szemben. A világ fővárosaiban pedig antifák (azaz antifasiszták) masíroznak gyerekkorunk május elsejei lózungjaival…
Az egykori traktorista lányok utódai, akiknek méhét annak idején módszeresen szétrázta a traktor, ma már traktor nélkül is a terméketlenséget választják. Minden álmuk, hogy férfivá változzanak. Ami annál is különösebb, hogy többségük mélyen meg van győződve róla, hogy férfi és nő közt nincs semmi lényegi különbség. Csupán a patriarchális eszméken nevelkedett szülők szédítik őket azzal, hogy eredetileg fiúk vagy lányok lettek volna, pedig dehogy…
Az egyenlőségnél tényleg aligha lehetett szebb eszméje a világtörténelemnek. Az egyenlőtlenség mélyen sértő és igazságtalan. Hisz mindannyian emberek vagyunk. Akkor meg miért lennénk különbözőek!? S az új hit szónokait lelkes hívek követik. Ellentmondást nem tűrő tömegekben. Kár, hogy a csodálatos ideál dacára továbbra is makacsul különbözünk. Vannak köztünk nők és férfiak, zsenik és korlátoltak, bátrak és gyávák, erkölcsösek és erkölcstelenek, hazugok meg igazmondók, önzők és önzetlenek…
Tehetség kell hozzá, hogy ezt ne lehessen észrevenni.
Ami azonban a legkülönösebb: a mi nyugatimádó kelet-európai honfitársaink jelentős része is beáll a lelkendezők kórusába. Pedig nekik közvetlen vagy közvetett családi élményeik is lehetnek az efféle utópiák tündökléséről és (igaz, ami igaz: nem is annyira siralmas) bukásáról. A fiatalabbakat nem nehéz megszédíteni, ők ugyanis jóformán nem is hallottak róla, milyen világban éltünk 1946 és 1989 között. Ezt közvetlen tapasztalatból is tudom. Egyetemi tanítványaim túlnyomó többsége nem is nagyon hallott a kommunizmus szörnyűségeiről. Még tíz évvel ezelőtt sem. S maholnap már az sem marad, aki mesélhetne nekik.
Úgy tűnik, 1989-et követően a korábbi generációk egyszerűen nem adták tovább utódaiknak történelmi tapasztalataikat. Nem érezték szükségét. S valószínűleg nem azért, mert föl sem merült bennük, hogy a múlt némileg megváltozott formákban a jövőben ismét és újra visszatérhet (erről feltehetőleg voltak sejtelmeik), hanem azért, mert ha a maga csupasz brutalitásában adták volna át múltbeli élményeiket, nehéz lett volna kitérni a kérdés elől: hogyan tudtátok eltűrni mindezt? Hogyan tudhat népeket fél évszázadokon át hatalmában tartani néhány gonosztevő?
Ha tisztességesek lettek (lettünk) volna, be kellett volna vallani (vallanunk), hogy bizony kisebb-nagyobb mértékben mindannyian együttműködtünk a rendszerrel. Ha nem is mind önként és dalolva, de – csekély kivételtől eltekintve – mindenképpen engedelmesen. Pedig – mint utóbb kiderült – e nélkül az engedelmesség nélkül a rendszer egy napig sem tarthatta volna fenn magát.
Kerültük hát a témát.
A következményeket sajnos már nem nekünk, még csak nem is gyerekeinknek, hanem (ha vannak) unokáinknak kell majd elviselniük… Őket már nem a lelkiismeret fogja furdalni (ahogyan bennünket kellett volna), csupán a miattunk érzett szégyen fogja nyomasztani. De feltehetőleg az sem nagyon.
Akkorra már bizonyosan lesznek jóval súlyosabb gondjaik is…