Nem ilyen lovat akartam – parafrazálhatnám a Farkas Árpád válogatott publicisztikai írásaiból összeállított kötet címét, ugyanis könyvrecenziót készültem írni, nem nekrológot. Örömmel vettem kezembe az említett vaskos kötetet, illetve az Ostorzúgásban ének, Egybegyűjtött versek című könyvét, ugyanis a két kiadvány sűrű egymásutánban jelent meg a költő/újságíró avagy újságíró/költő életműve összegzéseként. A verseskönyv keltezése 2019, a publicisztikaköteté – esszék, glosszák, tárcák, interjúk és riportok gyűjteményéé – 2020. Mindkettő több évtized terméséből közöl, de minden sor aktuális. A szövegek tömörek, minden szó gondosan válogatott, a mondanivaló feszes. Szűkszavúak, mint az evidenciák általában. Mint az igazságok. Mint az örökérvényű igazságok. Megfogalmazásukhoz nem kell sok szó, csak pár, de az találó legyen. A legtalálóbb.
Farkas Árpád írásművészete korszerű. Ezt példázza a munkásságát méltató számtalan tanulmány, elemzés, kritika, monografikus igényű írás. No meg a számos szakmai díj, amelyben élete során részesült. Okkal és joggal. Ezt igazolja műveinek évtizedeken átívelő időszerűsége, s az, hogy az olvasók szeretik, keresik és olvassák.
Az ő nemzedéke rendkívüli nemzedék volt, falusi környezetből emelkedtek ki közülük sokan, magukba szívták a nagyvárost, Kolozsvárt és szellemiségét, s az örökérvényű értékeket szűk környezetük értékeivel gazdagították. Ezt tették az egymás társaságát kereső kortárs bölcsészhallgatók és művészpalánták, akik hamarosan koruk, korunk meghatározó kulturális személyiségeivé, értékteremtőivé váltak. Értelmiségi habitusuk mellett közös vonásuk a múló, végnapjait élő hagyományos paraszti kultúra értékeinek megörökítése, közkinccsé tétele. S tették ezt oly módon, hogy korunk sűrűn változó izmusainak kavalkádjában és értelmezhetővé váltak, értelmezhetőek maradtak. Ez a kettősség adja életművük nagyszerűségét. E generáció tagjai egy részének életműve lezárult, mások viszont még alkotnak, teremtenek. Mert tudják, hogy ez értelmiségi létük velejárója, kötelezettsége, hordozásra ösztökélő keresztje.
Sylvester Lajos kérdéseire válaszolva mondta az Apáink arcán című portréfilmben a Duna Televízióban, mintegy összegezve saját és nemzedéke ars poeticáját: „Életem jövése-menése alkalmából megtanultam becsülni embertársimat, embertársaim közül azokat, akik érték-életrehívóak, embertársaim közül azokat, akik értékművelők és értékbecsülők. Ezek számát szeretném szaporítani, mindent ennek jegyében próbálgatok cselekedni. Ennyi. Semmiféle nagy magyar búbánat, semmiféle túlkelt, nagy nemzeti kovász nem akarok lenni. Egyszerűen azok közé tartozónak szeretném tudni magam, akit értéket teremtettek, és értéket életben tartanak.”
Kötetéből tudom, hogy élete első műtermi felvételét Székelyudvarhelyen, a Kováts féle napfényműteremben: hintalóra ültették, hogy ringatózzék. Később – talán a fénykép hatására? – szülei hintalóval ajándékozták meg. S nagy volt a döbbenet, mikor rajtakapták, hogy kezében iromba fűrésszel próbálta elvágni „a hintaló lengedezésre szolgáló talpát”. Béklyójából akarta kiszabadítani, mert „bizonyára lépni akart, ügetni, nyargalni, világgá száguldani az ő legényével.” Tette azt azért, mert nem szerette a helyben való ringatózást, a száguldás csábította, vonzotta: a szellem szabad szárnyalása. Ez vezérelte újságírói munkájában – mikor örömmel vetették bele magukat „a hétköznapi újságírás porába”, hancúrozva és fetrengve benne –, ezt tartotta szem előtt szerkesztőként, és ez sarkallta költészetében is.
Szerencsések vagyunk mi mindannyian, akik megismerhettük őt és nemzedéktársait; együtt dolgozhattunk velük, akik tanulhattunk tőlük hozzáállást, magatartást. Hitet és kitartást. Alázatot és büszkeséget. Akik megmutatták, hogy nem elegendő zsörtölődni a hintaló ellen, mondván: „Nem ilyen lovat akartam”, hanem tettek is azért, hogy az Pegazusként szabadon szárnyalhasson.