Első olvasásra hajánál fogva előrángatott hipotézisnek tűnt, de amikor alaposabban elgondolkodtam rajta, már nem is volt annyira az.
Amerikai tudósok, akiknek vizsgálódásait a német Welt am Sonntag című hetilap Natürlich divers (azaz Természetesen sokféleség) című írása összegzi, azt próbálja bizonyítani, hogy közvetve a világjárványok is a természeti környezet átalakításának következményei.
A járványokat hordozó vírusok mindig is léteztek, és hordozóik különböző állatfajok vagy embercsoportok – mindig is jól megfértek velük. A problémák akkor következtek be, amikor az ember átlépte az akkor még „természeti” határokat. Közismert, hogy a középkori pestisjárványok a teherszállító hajók rakterében meghúzódó patkányokkal kerülnek be Európába, ahol háziállatok közvetítésével az emberre is átterjednek. S mert a vírus az európai ember genetikai rendszere számára teljességgel ismeretlen volt, a szervezet önvédelmi rendszere nem alakíthatta ki az Ázsiában már ősidők óta létező viszonylagos védettséget, a járvány tehát megfékezhetetlenül pusztíthatott. Bizonyos területeken a lakosság egynegyede is áldozatul esett, egészen addig, amíg csak azok maradtak életben, akiknek szervezete ellenállónak bizonyult a vírussal szemben, hiszen génjeik – a genetikai szórásból következően – rendelkeztek azokkal az antitestekkel, melyek védettséget biztosítottak számukra. S a védettség néhány generáción át fenn is maradt, a vírus hiányában azonban az immunrendszer fokozatosan visszaállt korábbi állapotába. Jöhetett tehát az újabb járvány. És jött is…
Az is közismert, hogy az amerikai őslakosságot sem annyira a spanyol konkvisztádorok irtották ki, mint inkább az általuk Amerikába hurcolt, az európai társadalmakban jobbára leküzdött nagyszámú fertőző betegség, melyre a hódítók immunisaknak bizonyutak, és ha erőt vett is rajtuk a fertőzés, jóval enyhébb változatokban vészelték át a betegséget. Az őslakosok közt azonban a vírus akadálytalanul pusztíthatott.
Az emberi társadalmak korábban valamiféle természeti „karanténokban” éltek. A középkor embereinek nagy része egész élete folyamán nem jutott távolabb a legközelebbi „vásárhelynél”, ahol kicserélhette áruit a legközelebbi területek termelőivel. S nagyjából mindig ugyanazokkal az emberekkel találkozott, ugyanazokat az árukat fogyasztotta.
Manapság a világ bármely táján élő emberekkel kapcsolatba kerülhetünk, s nagyáruházaink a legtávolabbi vidékek növényi vagy állati terményeit is asztalunkra rakhatják. A veszély ma már közismert. Így aztán a virológia általában megteszi a szükséges lépéseket is. Nem meglepő, hogy az elmúlt száz esztendőben társadalmainkat évente átlagosan két – minden esetben korlátok közé szorított – vírusfertőzés érte. A vírusok zömükben ezúttal is állatokról kerültek át az emberre. Mi magunk is több ilyenre emlékezhetünk. A koronavírus elődje is már jó ideje megjelent, de egy kevésbé veszedelmes változatban. S a sertéspestisről, a madárinfluenzáról és egyebekről például mi is meglehetősen gyakran hallottunk.
A legnagyobb veszélyt azonban az jelenti, hogy mivel az ember a vadon élő állatfajok egy részét pusztulásra ítéli, másik részüket gyorsuló tempóban kiszorítja életterükből, az ember és az állatvilág kapcsolata gyökeresen átalakul. Tágabb értelemben vett életterünkben olyan állatokkal is a – szó szoros értelmében – testközelségbe kerülünk, melyek korábban elkerültek bennünket. Nem is beszélve arról, hogy a klímaváltozás következtében olyan rovarok is megjelennek közvetlen környezetünkben, melyekkel korábban nem is lehetett kapcsolatunk. A természeti környezet ún. kultúrtájjá való átalakítása azzal, hogy az állatvilág jelentős részét szorongatott helyzetbe hozza, óriási mértékben megnövelte a járványok kockázatát. A létért folyatatott küzdelemben győzedelmeskedő fajok ugyanis legtöbbször éppen azok, melyek a legnagyobb mértékben hordoznak vírusokat és egyéb kórokozókat.
Az ökoszisztéma apróbb önszabályozó rendszerek szövedékéből épül fel. A biológiában közismert tény, hogy ha a természeti környezet valamely okból súlyos válságba kerül, a genetikai rendszer – a belekódolt készletre alapozva (lásd epigenetika) – egyfajta „kísérletezésbe” fog, hogy a számára káros hatásokat semlegesítse. (A folyamat persze mindig időigényes…) Előbb-utóbb azonban ránk nézve veszélyessé is válhat.
Az is közismert, hogy az élővilág fejlődésének irányát épp az a kozmikus katasztrófa indította el, mely a dinoszauruszok kihalásához vezetett. Bizonyítékok vannak rá, hogy ebben az időszakban a genetikai mutációk száma rendkívüli mértékben „megszaporodott”. Az élővilág ezzel vett erőt a krízisen, s mellesleg ez a folyamat indította el a főemlősök, s végül az ember kialakulásának folyamatát is.
A tudósok végkövetkeztetése: a járványok elleni legjobb védekezés az élővilág változatosságának a fenntartása. Számításaik szerint a természetvédelem, és főként a természetvédelmi területek fenntartásának költségei elenyészőek lennének azokhoz a költségekhez képest, melyek a járványok következményeinek leküzdésével, például a világgazdaság manapság észlelhető megbénulásának költségeivel járhatnak. Eric Dinerstein amerikai ökológus egyenesen egy „global safety net”, azaz egy sajátos biztonsági rendszer kialakításának szükségessége mellett érvel. Ez idő szerint föld összterületének alig 15 százaléka számít természetvédelmi területnek. Szerintük legalább újabb 35 százalékra volna szükség, hogy az egyensúly visszaállítható legyen. Ami korántsem lehetetlen. A jelenlegi költségek 20-szorosa is csupán a világ egy főre eső össztermékének 1,6 százalékát jelentené. Adnrew Doson és társainak számításai szerint a mai járvány megelőzésére tett erőfeszítések is csupán 2 százalékát tették volna ki annak a veszteségnek, melyet majd a következmények felszámolása jelenthet.
Ideje lenne behúzni a féket.