Ezekben a napokban, amikor egyre több szó esik arról, hogy a Várad elnevezésű kulturális havilap jogi önállóságát megszüntetik és szerkesztőinek egy részét elbocsátják, felidéztem magamban, hogy az elmúlt évtizedekben a nagyváradi magyar értelmiség milyen kínkeserves harcot folytatott azért, hogy a város a romániai magyar kultúra egyik önálló központja maradjon.
Fél évszázada kezdtem az újságírást, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben még jól begyakorolt szokás volt a lapcsere. A Hargita szerkesztőségébe így jutott el naponta vagy heti összecsomagolásban a nagyváradi Fáklya, amelyben a néhai Implon Irén írásait mindig végigolvastam. Kimondottan szerettem lírai, de a tényektől soha el nem vonatkoztató stílusát, az irodalomra, a színházra, a művészetek majd minden ágára kiterjedő érzékeny, találó, finom egyéni megfigyelésekkel mindig átszőtt témavilágát. Ahogyan teltek az évek, személyes, vagy szerkesztőségi okokból többször is megfordultam a Körösparton, és közelről is szemügyre vehettem az egykori Ady Endre irodalmi kör és az Irodalmi Kerekasztal kétségbeesett erőfeszítéseit, hogy hétköznaponként a romániai valóságot, esténként pedig a magyartévé életét élő, furamód kettéhasadt városban nem csupán a saját művelődési hagyományaikat próbálják átmenteni, hanem kortársként is gazdagítani az erdélyi kultúrát és a magyar irodalmi örökséget. Bölöni Sándor nagyváradi barátom, korabeli Előrés újságíróként, a kiváló orosz költők, Jevtusenko és Voznyeszenszkij magyar fordítójaként, többször is eljött Zsögödbe, hogy meneküljön attól az üldöztetéstől, amely végül a halálba vitte. Ő ismertetett meg a tavaly elhunyt, Ódzsának nevezett Szabó József rendezővel, aki az operettszínházba való elhajlásból kimenekítve, a romániai magyar színházművészet olyan korszerű alkotóműhelyévé tette a váradi társulatot, amely az Ifjú W.-vel, Az éjjeli menedékhely látomásos színpadképeivel és több más, feledhetetlen előadással körbejárta nem is egyszer Erdélyt.
A nehéz időkben a nagyváradi magyarság meg próbált túlélni és öröm volt látni, ahogyan a romániai rendszerváltást követően egymásután jelentek meg a városban azok az irodalmi és közéleti hetilapok, folyóiratok, amelyek tág teret szenteltek nem csupán a hazai valóságnak, hanem közvetlenül a határon túlra, és a világra is nyitottak. Ahogyan telt az idő, ahogyan változtak a sajtóviszonyok, ahogyan előretört a világháló és az elektronikus olvasás, a nagyváradi irodalmi-művelődési kiadványok száma is megcsappant, de az újságírók, szerkesztők, az írók-költők, a színi- és a művészetkritikusok nem adták meg magukat, hanem újabb meg újabb próbálkozásokba fogtak és közülük, a fejlécén az Irodalom, Művészet, Társadalom, Kultúra fogalmak négyesét viselő, Várad című folyóirat bizonyult tizennyolc éven át nem csupán maradandónak, hanem kimondottan igényesnek és olvasmányosnak. Szerkezete, a vizuális nyelv legújabb törekvéseiben fogant grafikája, az értékes szerkesztő- és szerzőgárda, amely körülötte kialakult a romániai magyar szellemi élet egyik fontos értelmiségi műhelyévé tette a folyóiratot, annál is inkább, mert kiadóként és rendezvényszervezőként is működött. Fiatal alkotókat indított az útjára, jól ismert írókat, kiadó-igazgatókat hívott meg azokra a találkozókra, amelyekre még a mai multimédiás telítettségben is mindig elment a közönség. A Várad szellemi kisugárzása éppenúgy hozzátartozik az immár egyetemi városhoz, mint az olyan szépen felújított szecessziós épületek, a helyrehozott templomok, zsinagógák, múzeumok, Ady emléke és a Holnaposok szoborcsoportja. A Várad voltaképpen olyan fontos romániai magyar művelődési központ, amelyet a kormányalakítással elfoglalt RMDSZ sem téveszthet szem elől, annál is inkább mert éppen liberális koalíciós társának a Bihar megyei leágazása felejtette el, hogy a kultúra nem pénzben mérhető. Amint manapság a közösségi oldalak egyre több profilja hirdeti: no culture,no future! Azaz: ha nincs kultúra, nincs jövő!