Jól emlékszem rá. Mindig egy kopott, fekete aktatáskával érkezett, sötétszürke, feketés zakóban, természetesen fehér inggel és nyakkendővel, sokdioptriás szemüvegét néha feltette, néha levette, hogyha nem voltam a Hargita szerkesztőségében, akkor egy széken üldögélve megvárt, hogy megbeszéljük éppen azt az írást, amelyet az általam szerkesztett, hetente megjelenő, Tudományos Horizont elnevezésű oldalon szeretett volna megjelentetni. Maga volt a megtestesült szerénység, noha az ötvenes éveiben járó Péter Attila székelyudvarhelyi matematika tanárról már akkor legendák keringtek a városában. Mindez a múlt század hetvenes éveiben történt, de munkakapcsolatunk átnyúlt a nyolcvanas, a kilencvenes, sőt még az ezredforduló utáni évekre is, hiszen hosszú élettel áldotta meg a sors, 2016-ban, kilencvennégy éves korában, immár Székelyudvarhely díszpolgáraként hunyt el.
Mindezt azért idézem fel, mert a héten, az egyik erdélyi magyar napilapban megjelent egy hosszabb írás, miszerint az újonnan megalakult székelyudvarhelyi tanács ismét napirendre tűzte, hogy különböző árkiigazítások és közbeszerzési eljárások nyomán az erősen megrongálodott városi csillagvizsgáló épületét újítsák fel és rendezzék a körülötte levő területet is. Ebben a létesítmény múltjára is részletesen visszatekintő szövegben egyetlen egyszer sem fordult elő Péter Attila neve, pedig ha immár a negyedik nekirugaszkodásra valóban sikerül rendeltetésének megfelelően helyrehozni a csillagvizsgálót, akkor mindenképpen az ő nevét kellenne viselnie.
Jól emlékszem, amikor középiskolája matematikai laboratóriumát létrehozó, a Matematikai Lapokat is szerkesztő tanár először hozakodott elő nekem a csillagvizsgálós elképzeléseivel és jól tudom azt is, hogy mennyit talpalt azért, hogy szakemberekkel megterveztesse, majd a szükséges anyagiakat is előteremtse az induláshoz. Ötletét leginkább az a Székelyudvarhely melletti Hodgyán született matematikus-csillagász, Pál Árpád karolta fel, aki akkoriban nem csupán a kolozsvári Babes-Bolyai egyetem tanára és rektorhelyettese volt, hanem magas állami funkcióba is kinevezték, amit majd az 1989-es romániai változások után az orra alá is dörgöltek.
Talán sorsszerű, hogy közösségi összefogás nyomán a csillagvizsgáló épülete éppen azokra a forradalmi napokra készült el, amikor Románia lakossága nem az egekben, hanem a földön próbálta kitalálni a politikai csillagzatok állását. A nagy felfordulásban azonban az épület magára maradt és úgy járt mint a székelyföldi kollektív istállók legnagyobb része. Mindent, ami mozgatható volt rajta, széthordtak, jó ideig hajléktalanok töltötték ott az éjszakáikat, miközben a mindig magasra csapó székelyudvarhelyi politikai harcokban egymást követő polgármesterek választási kampányukban mindig megigérték, hogy most már valóban helyrehozzák, hiszen a kezdeti számítások szerint mindehhez nem kellett volna csupán harmincötezer euró. Azaz manapság mindössze egy szerény tömbházlakás ára abban a városban, amely három évtized alatt sok-sok új épületével alaposan szétterült és felkapaszkodott a környező domboldalakra.
Nem éppen úgy mint Martin Luther Kingnek, de Péter Attila tanár úrnak azokban az években volt egy álma: hogy Udvarhelyen legyen csillagvizsgáló. Nem akart, mint nagy matematikus elődje, Bolyai János, a semmiből egy új világot teremteni, hanem csupán azt szerette volna, hogy tanítványai és az elkövetkező nemzedékek a tudás és a tudomány útján haladjanak.
Én most, csíki emberként, nagyon szorítok az udvarhelyieknek, hogy épüljön újra a csillagvizsgáló és legyen belőle az egész város számára egy olyan közösségi tér, amelyben az egyik csillag fénye talán ráesik a Péter Attila arcképére is.