Maszk és trikolór. Ez a két kellék szerepelt a leggyakrabban azokon a fényképeken, amelyekkel az erdélyi magyar sajtó, mind nyomtatott, mind digitális változatában a polgármesteri beiktatásokról szóló tudósításait illusztrálta, egyben jelezve azt is, hogy a kisebb és nagyobb városokban, községekben megkezdődött a közigazgatás új időszaka. Magyarországi szóhasználattal mifelénk is önkormányzatoknak nevezik a most újra alakult testületeket, romániai szóhasználattal a helyi és a megyei tanácsokat, amelyeknek az elkövetkező esztendőkben kell vezetniük a szűkebb és tágabb közösségeket. A nagy kérdés természetesen az: hogyan?
Újságíróként, az elmúlt évtizedekben, alkalmam volt többször is betekinteni a megyei és helyi tanácsok működésébe és úgy gondolom, egyik alapvető feladat az elkövetkező időszakban annak az elméleti kérdésnek a tisztázása, hogy voltaképpen ki a döntéshozó és ki a végrehajtó. Mondom ezt azért, mert jól észre lehetett venni több községben, de néhány városban is, hogy egy erőskezű polgármester egész egyszerűen bedarálja a tanácsot, szinte kizárólag ő a kezdeményező, mindig csak az történik, amit ő akar, maga a testület igen gyakran csak biodíszlet, amelyben a tagok felemelik a kezüket, ha éppen szavazni kell, máskor azonban szundikálnak, és ha olykor meg is jegyeznek valamit ezzel vagy azzal a témával, határozati javaslattal kapcsolatban, akkor gyakran letorkollják, miszerint a törvény nem engedi.
Innen egyenesen következik, hogy a tanácsosoknak ismerniük kellenne nem csupán a helyi közigazgatási törvény betűjét és szellemét, a helyi költségvetések összetevőit, hanem legalább azokat a legfontosabb szabályozókat is, amelyek a településükön előtérbe kerülhetnek. Elméletben ugyanis a helyi közigazgatás, a helyi önállóság a kollektív bölcseletre épül, amelynek ötletekben, javaslatokban, általában kezdeményezőkészségben kellenne megnyilvánulnia. Természetesen a polgármesternek is van indítványozási joga, de legfontosabb feladatköre mégiscsak mindannak a végrehajtása, amelyet a tanács kiszabott számára.
És itt van még egy fontos kérdés: a helyhatósági választások előtt mindazok, akik közéleti szerepkörbe akartak lépni, hozzánk fordultak, a választókhoz, az átlagemberekhez, hogy írjunk alá, hogy menjünk szavazni, mert a jövőben így lesz meg amúgy lesz. Nos, mindezt számon kellenne kérni, méghozzá úgy, hogy elmegyünk legalább azokra a testületi ülésekre, amelyek kisebb vagy nagyobb közösségeket érintenek és amelyek napirendjét a hivataloknak jó előre a tudomásunkra kell hozniuk. Ha pedig résztveszünk, akkor már jelenlétünkkel biztatjuk-buzdítjuk a tanácsosokat, hogy érveljenek, vitázzanak, hogy mindig mondjanak is valamit, és ne csupán az üléspénz legyen a legfontosabb ösztönző, amely havonta egyszer elhívja őket a tanácstermekbe.
Úgy hozta a sors, hogy egy küldöttség tagjaként résztvehettem a svájci Bázel tanácsának többórás ülésén. A középkori városháza nagytermében, a négyszögletű asztal körül a pártok képviselői frakciókként helyezkedtek el, a kétszintes karzat pedig zsúfolásig megtelt közönséggel. Már látványként is úgy nézett ki az egész, mint egy helyi parlament, és menetközben az is kiderült, hogy a hagyományos eljárásrend szerint az ülés második felében a városlakók is szóhoz juthattak. Működött a helyi demokrácia, amelynek Svájcban, persze, több évszázados hagyománya van.
Hogyha azt szeretnénk elérni, hogy az elkövetkező esztendőkben ne legyenek jelképes maszkok a helyi és megyei tanácsokon, hogy legyen átláthatóság, akkor nekünk a nyilvánosságot, a helyi demokráciát kell erősítenünk. Ha nem így történik, akkor ne csodálkozzunk, hogy kiskirályokká válhatnak az általunk megválasztott elöljárók.