A románok lélektana című könyvben olvastam ezt. Constantin Rădulescu—Motru írta 1937-ben honfitársairól. Lelkiismeret-furdalás nélkül írhatta ezt, mert ő – számtalan tanulmány és könyv szerzője – alkotás közben jól megismerhette ezt a jelenséget. És meg is becsülték munkásságáért. A két világháború közötti időszakban a Román Akadémia tagjává választották, majd pedig 1938-tól a Román Akadémia elnöke lett. 1941-ig, három éven át töltötte be ezt a tisztséget.
De azelőtt is fontos személyiség volt. 1918-ban például a Nemzeti Színház igazgatója lett Bukarestben. És nem véletlenül, hiszen színdarabokat is írt. Rábukkantam kettőnek a címére. Az egyik: Luca úr. A másik: Farkasszőr. Jó lenne kézbe venni ezeket a darabokat, hátha még ma is játszhatóak. De, ami kétségtelen: Constantin Rădulescu—Motru társadalomlélektani megállapításai ma is érvényesek.
Mi történt? Megállt az idő? 1910-ben, egy értekezleten Constantin Rădulescu—Motru ki merte mondani: „Mindannyian a nagyszájúság mesterei vagyunk, és képtelenek arra, hogy tegyünk valamit.” De Rădulescu—Motru később is szókimondó volt, azt állította: honfitársai mintha egy juhnyáj tagjai lennének, ami abból látszik, hogy csoportokban élnek, és „minden csoportnak, mint egy tömbnek, ugyanaz a véleménye, aminek mindenki aláveti magát, akár a juhnyáj tagjai, ahol van egy kolomp, és annak a hangjára gyülekezik minden juh.” Egy másik figyelmeztetés pedig: „Nehezen fog hozzá a román valamihez, de nagyon könnyen abbahagyja azt. /…/ Röhögnek az idegenek rajtunk.” – Még jó, hogy egyáltalán észrevesznek.
De nyájszellemünk folytán kiválóan alkalmasok vagyunk arra, hogy a politikusok könnyűszerrel terelgessenek bennünket: „Mert Rădulescu—Motru szerint – nincs személyiséghez kötött tevékenységünk, és nem vagyunk tisztában a saját értékünkkel.” Ez viszont már nem kizárólag csak a románok, hanem szinte minden Romániában élő jellemzője, közöttük a romániai magyaroké is. Sokszor tapasztaljuk ezt nap mind nap. „Nincs még egy olyan ország a civilizált világban, ahol <<a világ szája>> és <<a falu szája>> nagyobb befolyással bírna, mint hazánkban” – véli Rădulescu—Motru.
Azon is érdemes elgondolkozni, hogy „Minden román a nemzeti érzéssel parádézik. De megáll, ha a tettekre kerül sor. /…/ Akik dolgoznak és nem rendeznek nacionalista parádét, azok nem nacionalisták; viszont minden ingyenélő, aki csak néha dolgozik, ha éppen rájön, munka helyett nemzeti parádét rendez, az nacionalista.” Ez a helyzet. A politika pedig azok fölött uralkodik, akikből hiányzik a saját értékük tudata, az egyéniség értéke. Ezt a megállapítást is érdemes megjegyezni. Rădulescu—Motru észrevételei annyira értékesek ma is, hogy döbbenten állapíthatjuk meg: nálunk legalábbis a múlt század közepe óta vajmi keveset változott a világ. Alig haladt előre.