Minap arról számoltam be lapomban, a Hargita Népében, hogy rég hallottam ennyire, szellemes, találó szűkszavú jellemzést korunk közutálatnak örvendő öltözék-kiegészítőjére, a védőmaszkra, mint amit Balázs József festőművész fogalmazott meg: a maszk arcátlan – de akár pofátlan – módon arctalanná teszi viselőjét. A művész ezt a jellemzést mestere és falustársa, Márton Árpád festőművészt 80. születésnapján az alfalvi képtár udvarán köszönteni összegyűlt vendégsereget üdvözlő szavaiba szőtte bele. A vendégek – számos képzőművész, pedagógus, az ünnepelt barátai és tisztelői, művészetkedvelő érdeklődők – természetesen maszkkal eltakart szájjal és orral járták végig a képtár termeiben berendezett tárlatot, amely Márton Árpád sokrétű művészetének mintegy keresztmetszetét adja. Régi és új munkák egyaránt láthatóak voltak, s bár műfaji szempontból vagy az alkalmazott technika szempontjából változatosak voltak, közös nevezőjük a művész alkotásaira jellemző tömörségük, szűkszavúságuk és gondolati mélységük volt – amint elhangzott a méltatásban: kevés szóval sokat mondanak. A képekből áradó csoda pedig megérintett minden szemlélőt, ezt lehetett leolvasni a védőmaszk fölött csillogó szempárokból. Az érintések elmaradtak, csak a művész alkotásai érintették meg a szemlélő elméjét, lelkét.
S azt is megírtam, hogy az arctalan járvány arcátlan módon írta át mindennapjainkat, rutinunkat, szokásainkat, hagyománnyá nemesedett programjainkat. Így például az eddig 32 hivatásos képzőművészt adó Alfaluban elmaradt a művészek naptárában állandó, rendszeresen ismétlődő programként szereplő Vadárvácska alkotótábor, elmaradt az alkotó találkozás, a termékeny együttlét, elmaradtak a megerősítő beszélgetések. A tábort virtuális katalógussal, a szervezők által bekért és beküldött munkákból összeállított album megjelentetésével kívánják helyettesíteni. Nemes kezdeményezés, de nem pótolja a találkozás, a baráti ölelés, bajtársias kézfogás-vállveregetés élményét, a hajnalba nyúló beszélgetéseket, a baráti eszmecserét. No meg a közösen elfogyasztott, kötődéseket és kötelékeket létrehozó és erősítő közös étkezés, ami szinte rituális jelentőséggel és tartalommal bír.
Hasonló volt a sorsa a Vinczeffy László képzőművész által szervezett atyhai művésztáborral is. A kezdeményező, szervező idén szűk családja körében töltötte a nyarat a nagyvárosok által is irigyelt galériát és szoborparkot dédelgető portán, életen, s bár a járvány felülírta a terveket, az atyhai paradicsomi környezet biztosított menedéket arcátlanul arctalanságra kárhoztató időnkben, védelmet nyújtva a kór ellen.
Visszatérve az alfalvi ünnepi eseményre: jó volt látni, hogy a vendégek között volt olyan is, aki – fantáziadús művészhez vagy szépérzékkel megáldott halandóhoz méltó módon – hímzéssel díszített védőmaszkot viselt ünneplő ruhája kiegészítőjeként, még ebben a nyomor-ruhadarabban is igyekezve megtalálni az ünnepit, az ünnepi alkalomhoz illőt. A kis hímzett virág életet vitt a maszk gyászos feketéjébe, üzenve, hogy az élet, az élni akarás mindent legyőz. S ezt üzeni Márton Árpád személyes példája, egész művészete is: munkával, tenni akarással, alázattal, tartással, gerincességgel minden nehézséget, akadályt le lehet és le is kell győzni. Még az arcátlan kórt is, amely arctalanná kívánja tenni korunkat.
A művész képein arcok ragyognak és kezek tűnnek fel, olykor a letűnt falusi lét kellékei: az megszelt kenyér és alma, a dagasztóteknő és a járom, a lámpás és a cserépkorsó, a tarisznya és a nyitott ablak. De mindenek előtt a kezek: a dolgos, darabos vonalú és mozgású, tevékeny kezek. Az arcot el lehet rejteni, de a kéz mindent elárul…