Jómúltkorjában egy neves magyarországi történész szűk körben folytatott beszélgetésen felvetette, hogy az elmúlt 15–20 év történéseinek kutatói óriási nehézségekbe fognak ütközni az írott források hiánya miatt. Állítását azzal indokolta, hogy míg ezelőtt harminc évvel az állami adminisztrációban a döntéselőkészítést élénk hivatali levelezés előzte meg – s e dokumentumokat több példányban készítették és archiválták –, manapság elektronikus kütyük használatával zajlik ez a folyamat, a belső iratforgalmat a digitalizáció címén az elektronikus csevegés váltotta fel, azt meg senki nem menti, nem kerül levéltárba, irattárba. Ideig-óráig még fellelhetők ezek az üzenetváltások, de élettartamuk nem hosszú, ugyanis a technika fejlődésével együtt gyakran cserélünk számítógépünkön különböző programokat, vagy akár számítógépet, s e régi adatok egyszerűen hozzáférhetetlenné válnak.
Jómagam nemrégiben a székelyföldi sajtó elmúlt harminc esztendejéről készítettem szerény tanulmányt. Mikor hozzáláttam az adatgyűjtéshez, akkor döbbentem rá, hogy mire vállalkoztam, milyen nagy fába vágtam a fejszémet. Ugyanis míg az írott sajtóról – éppen a papíron való archiválhatósága okán – rendelkezünk adatokkal, különböző időszakokat felölelő, rendkívül hasznos bibliográfiák is megjelentek, így létrejöttük és alakulásuk története is nyomon követhető, addig az elektronikus médiáról, a számtalan helyi rádiós- és televíziós alkotóműhelyről, tudósítói stúdióról vajmi kevés hozzáférhető adat maradt meg. Nagyon sok műhely még ma is létezik, de honlapjukon, facebook-oldalukon alig találni adatot az alapítás évére, a főszerkesztők és a munkatársak személyére, a kiadóra vonatkozóan.
Tehát nemcsak az államigazgatás munkájának kutatása ütközik nehézségekbe éppen a munkát megkönnyítő elektronikus eszközök használatának köszönhetően, hanem az ezeket az eszközöket a médiafogyasztóhoz való eljutás közegeként használó médiaszolgáltatóké, médiatermékeké is.
Aztán nemrégiben műkritikus ismerősöm panaszkodott, hogy monográfiát ír városunk egyik népszerű, közkedvelt, Kárpát-medence szerte ismert és elismert, nemrégiben elhunyt művész személyiségéről, de rendkívüli nehézségekbe ütközik az adatgyűjtés során, ugyanis nem maradt fenn utána műtárgyjegyzék. Könyvtárakban még össze lehetett gyűjteni mindazt, ami az írott sajtóban megjelent róla vagy művészetéről – interjúk, kiállításmegnyitókról, alkotótáborokról vagy szoboravató ünnepségekről szóló beszámolók – de csak lépésről lépésre haladva lehetett felgöngyölíteni, hogy széles e Kárpát-hazában hol dolgozott, hol hagyott maradandó emléket a jeles alkotó. Köztéri, monumentális vagy egyházi témájú alkotásainak jegyzéke ily módon kikerekedett, de képei, kisplasztikái felleltározásával már nehezebben haladt a monográfus, gyakran csak a véletlenen múlott, hogy a rendkívül termékeny, de műveitől rendkívül könnyen megváló, gyakran ajándékozó művész hagyatékáról minél teljesebb leltár készüljön.
Műkritikus ismerősöm kitartásának köszönhetően összeállt a monográfia anyaga. De az, hogy miként lett könyv belőle, már egy újabb szép történet. A kézirat elkészült, a műmelléklet képanyaga összeállt, a függelékek is – alkotások, kiállítások jegyzéke, bibliográfia – lassan kikerekedtek. A művész nem kevésbé híres és elismert fotográfus barátja készítette el a reprodukciókat, másik művész barátja készítette el a kötet tipográfiáját és tördelte be a könyvet, neves nyugalmazott szerkesztő végezte el a szerkesztői munkát. A kötet elkészült kalákában, abban a reményben, hogy majd pénz is kerül kiadására. Végül pénz is került rá, pályázati forrásból, így a szóban forgó monográfia a holnapután kezdődő Csíkszeredai Könyvvásár egyik könyvújdonságaként mutatkozhat be a nagyközönségnek.
Korunk paradoxona a technikai eszközök használata: egyrészt megkönnyítik napi munkánkat, de mint a fenti példákból láthattunk, nemegyszer alaposan meg is nehezítik azt. A számok nyelvére fordított információk nem mindig pótolják az írott forrásokat.