Valószínűleg nem és vagyok az egyetlen aki, aki értetlenül áll az előtt, ami korábban Nyugat-Európában történt, és ma már Amerikában is zajlik. Hogyan lehetséges, hogy az európai nemzetállamokba évtizedek óta gyakorlatilag válogatás nélkül befogadott bevándorlók, ahelyett, hogy azt a hálát és ragaszkodást éreznék befogadó államaik iránt, melyet a magyar ötvenhat emigránsai, de a mi – 89 után Nyugatra kivándorolt román és magyar honfitársaink is – éreztek és éreznek befogadóik iránt, kifejezett ingerültséggel sőt gyűlölettel telt agresszivitással nyugtázzák a jótéteményt. Mely mellesleg jóval tetemesebb, mint amiben az előbbieknek részük lehetett.
Az persze számomra is nyilvánvaló, hogy az a bizonyos befogadás korántsem annyira önzetlen, mint amennyire a nyugati mainstream média szeretné beállítani. A nagylelkűségnek ára van. Az elvben néhány évre érkező mernekülteknek és a gazdasági bevándorlóknak is a saját nyelvről, kultúráról, sőt nagyrészt a saját vallásról is le kell lemondaniuk. A németek például nem csak német kultúrájú és nyelvű állampolgárokká próbálják őket átfaragni, de még vallásukat is egyfajta liberális iszlámmá szeretnék átformálni. Ami logikai terminusokban fogalmazva contradictio in adjecto, azaz olyan szókapcsolat, melyben a „jelző kizárja a jelzett szót”. Az iszlám elvben liberalizálhatatlan. Ennek a tételnek az igazolására túl sok munkát kéne fordítanom. Kénytelen vagyok arra az angol konzervatív filozófusra és irodalmárra hivatkozni, aki ezt a munkát már bravúrosan elvégezte. Mindannyiunk helyett.
„Írásom” további része tehát Roger Scrutton A nemzetek szükségességéről című világhírű – de a mainrtream médiában nem túlságosan népszerű – írásának néhány bekezdésére fog épülni.
„Az iszlám nem annyira tanítás – állapítja meg Sruton –, mint inkább kegyességi rendszer. Alávetni magunkat neki annyi, mint fölfedezni a zavarmentes élet és a nyugodt lelkiismeret szabályait. Mi több, az iszlám, minthogy rítusokban gyökerezik, és szüntelenül azokól nyeri táplálékát, olyan erkölcsi rendszert képez, amely tisztázza mindazokat a kérdéseket, amelyek tisztázása nélkül az emberek nem élhetnek békességben. Ennek a rituális rendszernek a modern világ összefüggésében van egy páratlan erénye: világos. […]
A nyugati anómiával (értsd: a társadalmi normáktól való eltéréssel – B.B.) és élvhajhászással szembesülő muzulmán bevándorlók következésképpen belekapaszkodnak vallásukba, hiszen azt szükségképpen magasabb rendűnek látják a körülöttük tobzódó erkölcsi zűrzavarnál, és inkább annak előírásait tartják követendőnek, mint azt a törvényt, amely ennyi bűnnek ad teret. Gyermekeik egy darabig föllázadnak a muzulmán család szigorú nemi szabályai és patriarchális parancsai ellen, de bármilyen baj adódik, ők is az ősi valláshoz térnek meg. Ez ugyanis a feddhetetlenség és az erkölcsi biztonság látomását adja nekik, melyet hiába keresnének a nyugati politikai rendszerek által módszeresen kialakított köztérben.
A fiatalok ott megkapják a hűséget és a felnőttség tapasztalatát, amit keresve sem találnának meg szekularizált iskoláinkban. Bármilyen elmaradottnak is látszódjék az iszlám oktatás a szabad vizsgálódás és a tudományos módszeresség szemszögéből, erkölcsi és kulturális tekintetben messze fölülmúlja a nyugati nagyvárosok fiataljainak nyújtottakat. Jámborságra, megfontoltságra és az öregkor tiszteletére nevel, biztosítja a felnőttkorba való átmenet magától értetődő rítusát, a diákoknak inkább biztonságot mutat föl, semmint kételyeket ébresztene bennük, inkább vigasztalást ad, semmint szorongást támaszt. Továbbá szorgalmazza a klasszikus arab tanulmányozását, és a diákokkal óriási mennyiségű fennkölt szöveget memorizáltat, megadva nekik azt, aminek a legtöbb modern ember a maga kárára híjával van. Nevezetesen: idézetek, szállóigék, szellemes és velős mondások tárházát, amelyből mindennapi életük és kapcsolataik közben meríthetnek. E bizonyosságtól átitatott szövegtöredékek nagy becsben állnak mindazok szemében, akik megtanulják őket, és olyannyira fölemelik a hívő ember gondolatait és érzelmeit a szappanoperák és popzenei klippek banális szintje fölé, hogy a nyugati materializmus termékeit e hívő ember minden további nélkül annak látja, amik valójában: szemétnek. Röviden szólva ez a nevelés azt mutatja föl, amit a nyugati országok liberális oktatási rendszerei mélységesen megvetnek: a tekintélyt.”
Az hiszem fölösleges folytatni (bár Scruton még hosszú oldalakon át folytatja). Talán ennyi is elég, hogy érzékelhessük, mennyire reménytelen az a kétségbeesett kísérlet mellyel a nyugati elit a gyorsuló ütemben apadó szaporulatot muszlim migránsokkal szeretné pótolni. Sajnos korántsem arabokból lett német, franci, belga, holland, vagy svéd lesz (lehet) a végeredmény, hanem a hagyományos értelemben vett európai civilizáció összeomlása.
Hogy kár érte vagy sem, fogas kérdésnek tűnhet. Az azonban bizonyos, hogy minden nyelv, kultúra, hiedelemrendszer eltűnése pótolhatatlan vesztesége az emberiségnek.
Akkor meg miért kellene bármely kulturális hagyományt is bukásra ítélni (főként ha az ráadásul még a mienk is)? A növény és állatfajokért kár? Az emberi kultúrákért ne lenne az?
Az ősi társadalmak, ha kiúttalan helyzetbe kerültek, emberáldozatokkal próbálták megengesztelni isteneket. A mi istentelen modernitásunk – úgy tűnik – a kutúraáldozatot tartja hatékony megoldásnak.
De hol az az Isten, aki ezt a javunkra írhatná?