Szeptember első napjait írjuk, lassan lejárt a nyár, a koronavírus következtében alighanem valamennyiünk életében az egyik legfurcsább, legszokatlanabb, legmeghökkentőbb évszak. Eltűnődtem: vajon milyen emlékeket őrzünk meg az elmúlt néhány hétről?
Talán azt a néhány színházi előadást, ahol a szabad tereken, különböző mértani alakzatokat utánozva jelentek meg az egymástól két méternyi távolságban felállított székek?
Talán azokat a televízióban közvetített focimeccseket, amelyek már-már kisértetiesnek hatottak az üresen tátongó lelátók előtt?
Talán a Románián keresztül haladó és javarészt üresen döcögő nemzetközi vonatokat, amelyekben alig-alig lehetett észlelni egy-két utas körvonalait?
Talán az égnek azt a látványát, ahonnan eltűntek a repülőgépeknek azok a fehér kondenzcsíkjai, amelyek máskor telerajzolták a végtelen kékséget?
Talán azokat a tárlatokat, amelyeket különféle maszkokban a kiállítótermek ajtaja előtt nyitottak meg és utána csak egyénként, vagy kisebb csoportokban lehetett besurranni, mint a műkincstolvajok, akik kinézik maguknak a zsákmányt?
Talán azokat a szentmiséket, más egyházi szertartásokat, amelyeken csak a templomkertekben lehetett résztvenni, egymást már nem köszöntve a béke időtlen jelével, a megértést és a felebaráti szeretetet sugárzó emberi kézfogással?
Talán azokat a temetéseket, amelyeket csak a temetők sarkából, a sírkövek közül lehetett követni, szívünkben hordozva a közvetlen részvétnyilvánítás elmaradásának a fájdalmát?
De nem folytatom, hiszen az elmúlt hetekből-hónapokból alighanem mindenki megőriz valamiféle olyan élményt, amelyet a legszívesebben és a lehető leggyorsabban el is szeretne felejteni.
Ám ezen a nyáron meg lehetett találni néhány olyan kapaszkodót, egy-két olyan támpontot is, amelyek azt igazolják, hogy a bajból is lehet előnyt kovácsolni. És én annak tartom sok-sok barátomnak a közösségi oldalakra feltett fényképsorozatait, amelyek igazolják, hogy lámcsak, az elmúlt hónapokban sikerült felfedezniük az eddigieknél jóval nagyobb mértékben azt az országot, amelyben élnek – Romániát. Bukovinától a Retyezátig, Máramarostól a Duna deltáig, a Kazán-szorostól az Aranyos-völgyéig, Torockótól a tengerpartig, beleértve nem csupán a turisztikai nevezetességeket, a hegyek között szemet kápráztató gleccser- vagy gyűjtőtavakat, a lélegzetállítóan meredek és kanyargós sziklautakat, hanem egész sor olyan várost és kisebb települést is, amelyek láttán rádöbbentek, hogy az utóbbi évtizedben alaposan átalakult az arculatuk. Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár, Resica, Déva, Iaşi, Curtea de Argeş és így tovább már nem ugyanolyanok, mint amilyenek közvetlenül a rendszerváltás utáni esztendőkben voltak, sok-sok régi épületet rendbe tettek, sok újat, korszerű városképbe illőt felépítettek, a tömbháznegyedek egyhangúságán rengeteget enyhítettek, a nagyobb városok mentén körgyűrűk és terelőutak teszik lehetővé a gyors közlekedést, a községekben, jól láthatóan, az aszfaltutak már a mezőre is kikanyarodnak, a napelem parkok egyre nagyobb mértékben veszik birtokukba a terméketlen területeket és egyáltalán, majd mindenhol látszik az, hogy az elmúlt három évtized és különösképpen az uniós csatlakozás utáni időszak nem múlt el nyomtalanul.
Igen, a nyári, hazai barangolások mindenképpen arra is jók voltak, hogy össze lehessen hasonlítani, le lehessen számolni az olyan örökölt közhelyekkel, hogy ki a jobb és ki a szebb, hogy észrevenni, tanulni lehessen a látottakból, rájönni arra, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, az élet majd minden körülmények között halad előre. És túl lesz majd ezen a víruson is.