Gyakran elérhetetlennek bizonyulnak a karnyújtásnyira lévő dolgok. Több, mint húsz évig jártunk át évente legalább kétszer-háromszor Harinán, s mindannyiszor megcsodáltuk a lassan, de biztosan – és végérvényesen – arculatot váltó falu fölött magasodó, kéttornyú evangélikus templomot. S megannyiszor el is mondtuk, hogy egyszer meg kellene állnunk, s megnézzük azt az építészeti gyönyörűséget. Persze, idő soha nem volt arra, hogy egy félórát-órát szánjunk a műemlék meglátogatására… A kíváncsiság azonban megvolt bennünk, útikönyveket olvastunk, az internetet böngésztük, s még művészettörténeti kötetet is fellapoztunk annak érdekében, hogy minél többet megtudjunk róla. Már tudtuk, hogy a Beszterce-Naszód megyei falu román neve Herina, németül Münzdorf, a szászok Minzdrefként ismerik. Tudtuk, hogy az evangélikus templomot Erdély egyik legszebb román kori műemlékének tartják, építését 1215 előttire keltezik. Tudtuk, hogy a kicsi magyar világban komoly feltárási és restaurálási munkát végeztek állami pénzekből, s úgy értesültünk, hogy 1999-ben német állami segítséggel restaurálták az épületet. A több mint húsz esztendő alatt azt tapasztaltuk, hogy a hajdani szász falu arculata jelentős mértékben megváltozott. A kilencvenes években még látszott, hogy takaros kis szász településen vezet át az út, a magasföldszintes házak udvarát hatalmas kapuk zárták el a külvilágtól. Kissé kopott, kissé szegényes volt már minden, de még észre lehetett venni, hogy hajdanán jó gazdák lakták a portákat. Aztán megjelentek a stílustalan cigánybarokk stíluselemeket viselő paloták, a szász házak egyikét-másikát lebontották, némelyiket a kor ízlésének – jobban mondva: ízléstelenségének – megfelelően átépítették: műanyag ablakok, harsány színű falak, krómozott kerítések jelentek meg. Csak a falura vigyázó templom maradt változatlan.
Tehát soha nem álltunk meg, mindig siettünk hazulról haza. De így tettünk útközben minden nevezetességgel: a vécsi várkastéllyal, Szászrégen látványosságaival, a tekei pazar református templommal, Lekencével. S hasonlóan jártunk el Nagyvárad felé utazva Bánffyhunyaddal, Csucsával s annak két kastélyával. Mindig siettünk valamerre, igyekeztünk valahova, lehetőleg jó messzire, hogy szép és érdekes dolgokat lássunk.
Valahogy úgy voltunk vele, s talán mások is így vannak vele, hogy halasztjuk felkeresni az érdekes dolgokat, amelyek mellett gyakran elhaladunk. Úgy gondoljuk, hogy ezeket bármikor meglátogathatjuk, ha kedvünk szottyan rá, de addig is inkább távoli, külföldi célpontokat választunk, ugyanis most eljuthatunk oda, de ki tudja, jövőre még megtehetjük-e…
Tehát a karnyújtásnyira lévő dolgok gyakran elérhetetlennek bizonyulnak, felkeresésük minduntalan elmarad. Szerencsére, gyakran fordulnak meg nálunk az utódállamokban lakó barátaink, s ilyenkor megmutatjuk nekik a környék látványosságait – így legalább mi is eljutunk egy pár olyan helyre, amelynek felkeresését addig halogattuk.
Aztán évekkel ezelőtt lányommal együtt Óradnán és Radnaborbereken akadt dolgunk, hazafelé pedig elhatároztuk, hogy nem sietünk. Így jó komótosan megálltunk Besztercén, teleszívtuk tüdőnket a város történelmi levegőjével, s még egy magyar éttermet is találtunk a főtéren, ahol remek kiszolgálásban volt részünk. Következő megállónk Harina volt, a maga nyolcszáz esztendős templomával. Örömünk nem volt teljes, ugyanis az épület zárva volt, s a kulcsos nénit nem találtuk. Így csupán körbejártuk és megcsodáltuk az épületremeket, s összehasonlítottuk a különböző nyugati utazásaink alkalmával látottakkal. De maradtunk az együtt töltött idő élményével és megerősödött bennünk a meggyőződés: a karnyújtásnyira lévő dolgok nem is annyira elérhetetlenek. Csak akarni kell elérni őket.