Nem elég, hogy némi enyhülés után ismét világszerte gyorsuló tempóban fertőz a koronavírus, hogy Románia és (az oly sokat kárhoztatott Magyarország különös kivételével) a környező államokban is csúcsokat döntenek a napi fertőzések. Még a korábban legsikeresebbnek tűnő Németországban is…
A Klímaváltozás is újabb hírekkel riogat. Nem csak az időjárás lassan már megszokottá váló szélsőségei aggasztóak, hanem az élővilág soha nem látott mértékű pusztulása is. A tengerekben a kisebb állatok, a rákfélék, és az őket fogyasztó kisebb halak tömeges pusztulása miatt újra és újra megszakad az élelmiszerlánc, ami a nagyobb fajok tömeges pusztulását is elkerülhetetlenné teszi.
De az éghajlatváltozás a szárazföld növényvilágát sem nagyon kíméli. Egész sereg olyan növény kerül végveszélybe, mely nélkül ma még alig tudnánk elképzelni az életünket.
Az ember (főleg az értelmiség) életének egyik fő járuléka a feketekávé. Van, aki már azzal ébred, de vannak, akik szellemi munkájuk közben naponta többször is a kávéscsésze fenekére néznek.
Nos, az ausztráliai Nemzeti Klímaintézet ismét kellemetlen hírekkel szolgál. A klímaváltozás 2050-ig a kávétermesztésre alkalmas földterületet világszerte 50 százalékra szoríthatja vissza, ha csak addig nem sikerül a széndioxidkibocsátást jelentősen csökkenteni. A vadon termő kávéterületek pedig – ismét csak ha minden marad a régiben, és miért ne maradna? – 2080-ig teljesen el fognak tűnni.
S hogy egy másik élvezeti cikkel folytassam, bizonyos szőlőfajtákat is végveszély fenyeget. A spanyolországi Alcala Egyetem specialistái szerint, már a 2 fokos hőmérsékletnövekedés is világszerte a szőlőültetvények 56 százalékát teszi életképtelenné. Négy fokos hőmérsékletnövekedés esetén a mai ültetvények 85 százaléka válik használhatatlanná. Sem bornak, sem csemegeszülőnek nem lesznek többé alkalmasak. Főként a fehérborok (az Uni Blanc fajták, a grappe, a Chardonnay, a colombard és a rizlingfajták kerülhetnek végveszélybe. A vörös grenache, vagy garnacha sem kevésbé fenyegetett.
S ezzel még koránt sincs vége. A vanília, a narancs, a csokoládé, a tofu, a rizs, földidió is veszélybe kerülhet. A sor végeérhetetlen, csak a dátumokat kell kissé kitolni, s ömlik majd az, ami már nem lesz…
Persze mindezek hiányában még nem fogunk éppen éhen pusztulni. Csak amúgy is mind egyhangúbb életünk válhat mind egyhangúbbá.
Akkorra már feltehetőleg mindenki egyetlen nyelvet fog beszélni. Csupán a vénséges vén idősek fognak majd olyan – a fiatalok által már régen elfelejtett magyar szavak felidézésével fognak élvezkedni, mint a sparhert, a spór, a stelázsi. De receptekről már nem lesznek viták. Ugyanazokon az elpusztíthatatlan rovarfajtákon fogunk élni. Ugyanazokról a témákról fogunk ugyanabban az egységessé vált felfogásban társalogni. Látom magam előtt, amint (egymástól már megkülönböztethetetlen, mert nemtelen, seszínű, lombikban készült utódaink) nézegetik egymást különösebb érdeklődés nélkül, rezignált csöndben, s talán azt próbálják kitalálni, hogy milyen lehetett az a világ melyben – kissé amnéziás nagyszüleik szerint (mert az emberi életkor – kerül amibe kerül – azért hosszabbodik) – még ízek, illatok, színek, hangok és hangulatok tömkelege töltötte be ezt a mi földi világunkat.
Szólni már nem lesz érdemes. Mert minek?
Inkább némán kiisszák azt az utó-piának keresztelt utolsó pohár azonosíthatatlan ízű és illatú növénypárlatot, amely – az adott körülmények között – még párolható.
És várják a jövőt. Mely feltehetőleg még nyugalmasabb lesz.