Ötven évvel ezelőtt – elnézést a személyes kezdetésért – ilyen idő tájt, nyár elején értesítettek, Kolozsvárról Marosvásárhelyen, hogy Bukarestben tagja lehetek az induló új országos közéleti-kulturális lap, A Hét szerkesztőgárdájának. Végül A Hét első száma 1970. október 23-án látott napvilágot: négy bő hónap múlva lesz ötven éve.
Nem sok jele van a készülődésnek a kerek évforduló megünneplésére, ebben persze mi is ludasok vagyunk, nagyon kevesen maradtunk. Lapunk csütörtökönként jelent meg – jómagam csütörtökönként olvasok fel jegyzetet a bukaresti rádió magyar adásában. Ez adta az ötletet, hogy mostantól, ahányszor csak lehet, megemlékezésként az ötven évvel ezelőtti aktuális közéleti-művelődési eseményekről beszéljek, és főleg arról, ahogyan azokra lapunk reflektált. A „válogatásban” természetszerűen szubjektív mozzanat, hogy a szerkesztői, újságírói, ismeretterjesztői pályám is akkor, fél évszázada kezdődött.
Addig azonban, amíg elérünk az 1970-es októberi első számig, „áthidaló megoldásként” a harminc évvel ezelőtti, 1990-es lapszámokból válogatok – hiszen nem volt kevésbé jelentős az 1990-es váltás, mondhatni „újraindulás” sem. Tiszta lappal, immár – a „népi” helyett, legalábbis formálisan – igazi demokráciában!
Kemény félév állt mögöttünk 1990 júniusának idusán: a győztes forradalom ragyogónak ígérkező távlataival, a lelkesedést és reménykedést letörő márciusi marosvásárhelyi pogromkísérlettel, az éppen zajló Egyetem téri tüntetéssel és a nagy bányászinvázióval.
Az élet minősége sem ugrott egekbe az alatt az első félév alatt, lapkészítő munkánkat pedig egyre több minden nehezítette, ezúttal nem annyira „ideológiai”, mint inkább adminisztratív, gazdasági alapon. A Hetet 1983-ban nagy érvágás érte Huszár Sándor alapító főszerkesztő és Horváth Andor főszerkesztő-helyettes eltávolításával, erőink megfogyatkoztak.
Gálfalvi Zsolt, 1990-től az új főszerkesztő emberfeletti munkát végzett, szellemi kapcsolatrendszere sokat segített; jómagam személyes gondokkal terhelten igyekeztem segíteni neki, félek, nem azzal a hatékonysággal, amit akkor remélt(ünk), amikor az új év első napjaiban felkért, legyek főszerkesztő-helyettes.
Szóval ott vagyunk, legyünk, 1990 24. hetében, júniusnak – és az évnek is – a közepén: a lap XXI. évfolyamának 24. számában. (A kalandos sorsú, elkallódástól szerencsésen megmentett kollekció birtokában kezeskedem az adatok hitelességéért.)
Az első oldalon merész indítás: Ellenzék és erkölcs címmel Tompa Gábor interjúja Markó Bélával. Aki utóbbi még nem a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke (három év múlva lesz az), de biztosan szenátor már Románia frissen felállt parlamentjében (és lesz megszakítás nélkül a felsőház tagja huszonhat éven át). „A szerep is alakítja az embert” – válaszolja egy kérdésre Markó, és érdekes lenne – bár aligha van rá esély – megtudnunk, milyen lett volna a pályája, ha a történelmi szerepe nem alakítja őt… Kiváló kérdések, kiváló válaszok, két alkotóereje teljében levő személyiség tanulságos beszélgetése. Hátha lesz felület, ahol megjelenik, és ahonnan hivatkozás formájában máshol is megjeleníthető!
A lap harmadik oldalán Szelényi Iván társadalomtudóssal, a magyar rendszerváltás egyik maghatározó alakjával beszélget Rostás Zoltán. (A terjedelmes interjú folytatása a lap következő számában lesz olvasható.) És mi egyébbel indítana száguldozó riporter kollégánk, mint Szelényinek a Konrád Györggyel közösen jegyzett korszakos tanulmányával: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz… „Az az érzésem, hogy ma a közép-európai társadalomtudományi értelmiség nem mérlegeli kellőképpen a különböző alternatívákat, és különösen azok nem kívánt, nem várt következményeit. Még túlságosan 1989 eufóriájában él ahhoz, hogy a rossz hírekre odafigyeljen. Valaki szellemesen azt mondta, hogy 1989 volt az az év, amikor jól bepezsgőztünk, 1990-ben aztán másnaposak leszünk.” – meséli Szelényi, és Magyarországon a kijózanodás azóta is aktuális kérdés…
A lap koncepciózus szerkesztését jelzi, hogy ebben a lapszámban (tehát abban, amelyben megjelenik Szelényivel az interjú első része) olvasható Konrád György, a Nemzetközi PEN Klub elnöke csodálatos esszéjének – Az áldozat nézőpontja – második része. Engedtessék meg belőle egy kissé hosszabb idézet: „Ugyanúgy nem vagyunk biztosítva az ellen, hogy az állam kormánya beszámíthatatlan ideológiai harcosok kezébe kerül, mint ahogy az ellen sem vagyunk biztosítva, hogy az autóúton egy őrült hajt szembe velünk. (…) Ne feledjük, hogy Hitler normális parlamenti választás és koalícióalakítás révén került hatalomra. Azt se feledjük el, hogy Sztálint a kommunista párt szervezeti szabályzatának megfelelően választották főtitkárrá. A hatalmi téboly nem mutatja meg magát a kezdet kezdetén. Hitler fő műve a sok hitlerista volt. Sztálin fő műve a sok sztálinista. Kis hasonmásaik, akik nemcsak az életüket adták bizalomteljesen a vezér kezébe, de a lelkiismeretüket is.”
De folytassam a harminc éves „lapszemlét”. Felejthetetlen zenetudós kollégánk, László Ferenc Botrány és figyelmeztetés című cikkében „a mai Európa legzseniálisabb karmesterétől”, a zenekarát Bukarestbe elhozó Sergiu Celibidachetól meglepő kijelentést idéz: „nincs valami nagy véleménnyel Enescuról”!
Erasmus ernyője című visszhangos jegyzetsorozatának hetedik darabjában Lászlóffy Aladár a neves tizenkilencedik századi francia költő regény- és drámaíró, politikus Alphonse de Lamartine mondását idézi: „A történelem tanulsága szerint a népek örök végzete, hogy vagy sokat, vagy semmit se akarnak; középútjuk nincs.”
A tudományrovatban jómagam folytatom húsz éve megkezdett ádáz harcomat az áltudományok ellen. Délibábok és démonok cím alatt Einsteint idézve („Ne tégy semmit a lelkiismereted ellenére, még akkor sem, ha azt maga az állam kéri tőled.”) megállapítom: „A totalitarizmusokban az áltudományosságnak van még egy forrása az említetteken kívül, talán a legpokolibb: az a bizonyos „legmagasabb szint”, vagyis maga a tudományirányítás mint társadalomtechnológia.” Esszém – nevezzük így – egy másik érdekes cikk mellett jelent meg (Búcsú egy kínos ügytől), amely leszámol a hideg fúzió néven elhíresült tévedéssel, hogy ne nevezzük szélhámosságnak. Közben persze lapunk a hideg fúzióval korábban is többször foglalkozott, az igen fiatal Barabási Albert-László két cikkben is: Hideg (kon)fúzió?! (1989/15. szám); Példa, de mire? (1989/25. szám). gyébként ugyanebben a lapszámban szerénységem az éppen zajló XIV. Labdarúgó Világbajnokságról elmélkedem A tények elértéktelenedése, avagy a nagy latin kavar… (túl) sokat markoló címmel. (A döntőt Olaszországban végül nem latin csapat, hanem az NSZK nyerte, ezen a néven, szerencsére utoljára, a döntőben a „latin” Argentínát győzve le.)
A lapot, mint annyiszor előtte és utána legbensőbb külmunkatársunk, Szász János teljes oldalas jegyzetei zárják, ezúttal Az erkölcsi válság összefoglaló cím alatt. A szerzőt különösen a színlelés természetrajza foglalkoztatja: „Az általános színlelés neuraszténiássá lett mindenkit, még a karrieristákat is. A rendszert nem érdekelte a véleményed (a szekut ugyan igen!), kizárólag az egyetértésedre volt szüksége. Állandó hűségnyilatkozatokra; sőt hűségeskükre, így hát a túlélés alapeszköze a színlelés lett. Idézet zárva. Néhány alaphelyzet: l) Színlelni kellett, hogy egyetértesz a két kultusszal: a Vezér zsenialitásával és a rendszer tökéletességével; elnyelni véleményedet, kritikádat, szembenállásodat, minden, a jubiláláson inneni s túli nézetedet. (Az önkényuralom gyöngeségére vallott, hogy alattvalóitól szinte percenként megkövetelte fönnállásának legitimációját.) 2) Színlelni kellett az ateizmust, titkolni a vallásos érzelmeket, az istenhitet, a vallásos gyakorlatot. Eltűrni a vallásosságért „kijáró“ hátrányos megkülönböztetést, vagy vállalni a színleléssel járó lelki gyötrelmeket, de az anyagiakban is megtestesülő előmenetel előnyeit. 3) A nemzeti kisebbségek helyzetében színlelni a nemzeti hovatartozás tizedrendűségét, tűrni az ügyek „nemzetiségre való tekintet nélküli” intézését, az elnemzetlenítő praktikákat, a sértések és a rágalmazások okozta fájdalmat. az intézményesen megteremtett „történelemnélküliséget“, a beolvadás kísértéseit, elnyelni a kiáltani kívánó szót.”
Hát ilyen dolgokról, ilyen dolgokat írt A Hét kereken harminc évvel ezelőtt, fél esztendővel a sorsfordító 1989-es decemberi forradalom után.