Többször is elgondolkodtam azon, hogy mi történne akkor, ha egyik pillanatról a másikra nem írhatnék, beszélhetnék magyarul. Valószínűleg dühös és csalódott lennék egyszerre, mivel olyan dolgot vennének el tőlem, amely meghatározza azt, hogy ki vagyok.
Nem írhatnék több újságcikket, blogbejegyzést az anyanyelvemen, nem szólhatnék Önökhöz, nem olvashatnám például Jókai és Gárdonyi műveit… Emellett szidhatnám azokat, akik megfosztottak az önkifejezés egyik legfőbb eszközétől… De közben feltehetném magamnak a kérdést, hogy én mennyire tiszteltem az anyanyelvemet, igyekeztem-e a lehető leghelyesebben írni, beszélni, és hány idegen eredetű szóval tarkítottam a családtagokkal, barátokkal való társalgásokat.
Elsősorban az én felelősségem, hogy „tisztán tartom-e” az anyanyelvemet, ezt nem lehet másra kenni. Számtalan eszköz áll a rendelkezésemre, ha valóban fejleszteni akarom magam, de kifogásokat is kereshetek… azokból mindig van bőven.
Ha csak arra figyelek, hogy az elmúlt években, évtizedekben mit vettek el tőlem, tőlünk, éjjel-nappal dühöngeni fogok, és valószínűleg sohasem találok kiutat. Épp ezért úgy döntöttem, hogy mindennap teszek egy apróságot a magyarságomért, legalább ennyivel tartozom az elődeimnek.
Most szeretnék megosztani Önökkel egy idézetet, amely a csíksomlyói születésű Fodor Sándor íróhoz, műfordítóhoz kötődik. „Anyanyelvünk a reménytelen, a teljesen elérhetetlen, nagy szerelem. Szeretjük, ragaszkodunk hozzá, tanuljuk – de úgy a magunkénak sohase mondhatjuk, hogy minden titkának a birtokába jussunk. Pedig »titkai« valóságosan – nem is titkok. Kínálja nekünk, hogy ízleljük, éljünk velük. Ha megkérdezik, hogy tudok-e idegen nyelveket, hát tudok. Tudok és szeretem valamennyit. Ha megkérdezik, tudok-e magyarul – hát szeretnék”.
Miközben az idézetet olvastam, elgondolkodtam azon, hogy valóban mindent megteszek-e azért, hogy tisztán tartsam az anyanyelvemet… Egy olyan kincs van a birtokomban, amelynek az értékét talán sohasem fogom felbecsülni, a vele járó felelősség pedig hatalmas.
Olyan szakmát választottam, amely állandó fejlődésre ösztönöz, és nemegyszer gyomoridegem van az esetleges tévedések miatt. Mi történik akkor, ha helytelenül írok valamit vagy rosszul ejtek ki egy-egy szót… mert néha ez is előfordulhat.
De mit is jelent valójában az anyanyelv? Erre a kérdésre az Értelmező kéziszótárban kerestem választ: „Az a nyelv, amelyet az ember gyerekkorában (elsőként főleg az anyjától) tanult meg, s amelyen rendszerint legjobban és legszívesebben beszél.” Becsüljük meg, amennyire csak lehetséges.